„Egy házibuliban semmi előnye nincs annak, ha magas vagy. Lefejelem a csillárt, az ajtófélfát, nem férek el a vécében, az emberek az én cipőmben mennek ki cigizni az erkélyre, mert abba könnyebb belebújni, én meg mehetek ki zokniban, mert mások cipője nyilván kicsi rám. Ha hangos a zene, nem hallom az alacsonyabb embereket, és le kell hajolnom hozzájuk”
– sorolta szomorúan két méter feletti termetű kollégánk, amikor házibuliszokásairól faggattam. Ugyanakkor az alacsony emberek partiélete sem felhőtlen: ők a magasakat nem hallják lentről, az állandó felfelé bámulástól megfájdul a nyakuk és ha épp beszállnának egy beszélgetésbe, sokszor észre sem veszik őket.
A maguk módján természetesen már a rómaiak is buliztak, mégis egészen 1997-ig kellett várnia az emberiségnek arra, hogy valaki a fenti problémákra érdemben reagáljon. Ami addig csak a politikusi viták résztvevőinek kiváltsága volt (a pulpitus jótékony takarásába elhelyezett sámli), azt bárki használhatta egy berlini művész ingyenes buliján, amelyet kifejezetten azzal a céllal szervezett, hogy minden résztvevő azonos szemmagasságba kerülve tudjon társalogni.
Ha nagy szavakat szeretnénk: Hans Hemmert művész különböző méretű platformszandálok segítségével demokratizálta a szemmagasságot, a buliban ugyanis az összes vendég speciális, szandálszerű cipőmagasítót viselt.
Az esemény tulajdonképpen egy művészeti projekt volt, Hemmert a berlini Galerie Gebauer egyik termében szervezte meg „Level (2m groß sein)” címmel [szabad fordításban: „Szint (2 méteres emberek)”]. A kék műanyagból készült lábbelik felcsatolásával ugyanis egy csapásra mindenki 2 méteresre nőtt. Akkoriban az internet még – magasító nélküli – gyerekcipőben járt, de szerencsére a fotók fennmaradtak, a Google a „Same Height Party” keresésre dobja ki őket, a későbbi koppintásokkal együtt. A vicces lábbeliket leszámítva a képek szerint amúgy minden pont olyan volt, mint egy átlagos házibulin.
Ha az eddigiek alapján nem lenne egyértelmű, így zajlott az esemény: megérkezéskor minden résztvevő kapott a cipője alá egy platformszandálszerű kék lábbelit, pont akkorát, hogy a feje búbja elérje a 2 métert. Tehát egy 175 centis ember egy 25 centis lábmagasítót csatolt fel, egy 190 centis egy kisebb, 10 centiset, stb. A legmagasabb platformszandálok félméteresek voltak, így valamelyest megközelítették azoknak a chopine nevű lábbeliknek az akár 70 centit is meghaladó méretét, amelyeket a nemes hölgyek viseltek a reneszánsz korban. A gigatalpakon persze képtelenség volt segítség nélkül lépkedni, legalább két alattvalónak kellett támogatni a hölgyeket abban, hogy lassan imbolyogva haladni tudjanak. Állítólag innen ered a napjainkig fennmaradt szokás, hogy a férfiak a karjukat ajánlják a nőknek.
Hogy a fura lábbeli vajon miért lehetett akkora státusszimbólum, a jelenből visszanézve nehéz megfejteni, az 1997-es eseményről készült fotókon mindenesetre nem láthatók segítők, csak a platformokon ácsorgó és társalgó emberek. Az egész esemény amúgy egy alsó tagozatos iskolai szöveges matekfeladatnak is simán beillene:
„Ha Hans 182 centi magas, hány centis platformszandált kellett felvennie ahhoz, hogy Uwéhez és Katrinhoz hasonlóan ő is kétméteres legyen a buliban?”
A neten nem találtam adatokat arról, hogy maga Hemmert hány centi, de egy róla készült portrévideó alapján átlagos testmagasságú lehet.
A művész egyébként ma leginkább a gigantikus, emberi tulajdonságokkal felruházott luftballon-installációiról ismert. Latexlufijait maga készíti berlini műtermében, és azt is kutatja, hogyan lehet még többet kihozni belőlük (pedig már olyan lufija is van, amelyik egy rekesz sört cipel). Ebben a videóban 1:34-nél több is látható a munkáiból, köztük a platformlábbelik.