A horogkereszt a világ legismertebb gyűlöletszimbóluma: egyet jelent az embertelen náci eszmékkel, a holokauszttal, a fajgyűlölettel, a megtestesült gonosz jelképe. Azt is sokan tudják, hogy nem volt ez mindig így, Hitlerék egy ősi buddhista szerencseszimbólumot vettek át és sajátítottak ki. De hogy ez pontosan hogyan történt, na, az már nem annyira ismert történet.
Rögtön helyesbítsük is az előző bekezdést: a horogkeresztet ugyan buddhista szimbólumnak szokás tartani eredetileg, de valójában egy csomó civilizáció használta, például hinduk, kelták, szlávok, egyiptomiak, vikingek. Sokféle jelentése is volt, például a Nap, a négy égtáj felől fújó szelek vagy éppen villám és mennydörgés. Utóbbi miatt gyakran ábrázolták horogkereszttel az ilyesmiért felelős istenségeket is, például Zeuszt, Jupitert és Thort (képzeljük most el ezt egy pillanatra egy Marvel-filmben). Maga a szvasztika szó egyébként szanszkrit eredetű.
A modernebb időkben aztán valóban leginkább a buddhistáknál maradt fenn a használata, és náluk tényleg a jó szerencsét jelképezi, amit még a nácik sem tudtak teljesen elvenni tőlük. Délkelet-Ázsiában a mai napig bele lehet futni horogkereszt-tetoválásos, nem éppen náci szimpatizánsnak tűnő emberekbe, akik beletörődötten magyarázzák el a turistáknak, hogy azok félreértik a helyzetet. (És persze szoktak lenni a szvasztikás ajándéktárgyaknak is nem éppen buddhistának tűnő vásárlói errefelé, de ebbe ne is menjünk bele most mélyebben.)
Európában és úgy általában a nyugati világban azonban a 19. század második felére jórészt elfeledett szimbólummá vált a horogkereszt a történészek és a régészek világán kívül. És így jutunk el 1871-ig, amikor a híres régész, Heinrich Schliemann felfedezte Trója romjait.
Oké, itt megint helyre kell igazítanunk saját magunkat és egyben a közhiedelmet: Schliemann ugyanis valóban híres, de valójában nem volt régész. Mármint olyan értelemben, hogy nem volt ehhez szakmai háttere vagy képesítése, csak rajongott a régészetért. Schliemann élettörténete amúgy kész kalandregény, 18 évesen elindult szerencsét próbálni Dél-Amerikába, de hajótörést szenvedett, Amszterdamba került, ahol könyvelő lett, utána az aranyláz idején Kaliforniába költözött és bankot alapított, innen Oroszországba ment, ahol a szentpétervári tőzsdén az indigófesték árát manipulálva egy vagyont keresett. Ezt aztán még megsokszorozta az 1855–1856-os krími háborúban, amikor az orosz hadi gazdaságnak létfontosságú nyersanyagokkal üzletelt.
36 éves volt, amikor úgy gondolta, elég vagyont halmozott fel, hogy innentől a hobbijának éljen – a hobbija pedig az volt hogy Homérosz művei alapján megkeresse Tróját és az Iliász többi helyszínét. Ezekről abban az időben azt tartották, hogy fikciók és semmi történelmi alapja nincs a létezésüknek, de a dúsgazdag műkedvelő régészt ez nem hatotta meg.
Schliemann végül meg is találta és ki is ásta Tróját és azzal egy csomó, a helyiek (meg a később a romokra épült és szintén elpusztult települések lakói) által ott hagyott díszítéseket, többek között egy csomó szvasztikát. Ez indította be a nyugati világban a horogkereszt reneszánszát, a szimbólum egyre népszerűbb lett, egyre több helyen bukkant fel, mai szemmel nézve egészen meghökkentőeken is. Használta például a Coca-Cola, az amerikai cserkészek, és egy ideig ott volt a Carlsberg sörgyár logójában is. Aztán rácsaptak a 20. század elején felfutó német nacionalista mozgalmak, amelyek árja jelképet láttak bele, a felsőbbrendű német faj történelmi emlékét az ősi időkből.
A nemzetiszocialista párt 1920-ban nevezte ki a hivatalos emblémájává, később a Mein Kampfban Hitler azt írta, ő maga volt a dizájner, és rengeteg időt töltött azzal, hogy a tökéletes színösszeállítást és arányokat papírra vesse a horogkeresztes kompozícióhoz. 1935-ben aztán a vörös alapon fehér körben a sarkára állított horogkereszt lett Németország hivatalos zászlaján is a minta, Goebbels pedig azzal a lendülettel be is tiltotta a szimbólum mindenfajta kereskedelmi célú használatát.
A történet innentől már közismert, a háború után Németországban a horogkereszt tiltott jelkép lett, de annyira, hogy még a közös EU-s tiltásért is lobbiztak hetven évvel később. Az, hogy valaha le fog-e kopni róla a nácik történelmi öröksége, és fogja-e még újra az eredeti szerencsehozó jelentését hordozni, jó kérdés – ha a horogkeresztet máig előszeretettel használó neonácikon és fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokon múlik, aligha.
