Szinte biztos, hogy önök is találkoztak már az elmúlt bő tizenöt évben azzal a híres videóval, amelyen egy prérikutya hirtelen hátranéz, a kamera ráközelít, és közben szól, hogy tü, tü, tűűűű. Igen, tudom, hogy hangzik mindez, de mielőtt elkönyvelnek őrültnek, kattintsanak ide, aztán csapjanak a homlokukra, hogy hát persze, ezt nyilván ismerik. A rövid részlet egy japán műsorból származik, ahol j-pop-sztárok nyüstölték szegény állatot, a három vészjósló hang pedig Mel Brooks 1974-es Az ifjú Frankenstein című filmjének John Morris által komponált zenéjéből származik.
A drámai hatást csúcsra járató tü, tü, tűűűű (angol nevén Dun dun duuun!) különböző variációkban rengeteg helyen tűnt fel az évtizedek során, és annak ellenére, hogy már Brooks sem komolyan használta, a kilencvenes években pedig többek közt a Kaliforniába jöttem is végleg paródiába fordította, az biztos, hogy eredetileg a feszültség fokozása és az ijesztgetés volt a célja. Azt nem olyan egyszerű megmondani, hogy az egész honnan jött, azt viszont már igen, hogy mitől lett ilyen népszerű.
A Guardian újságírója tavaly év elején eredt a rejtély nyomába, és az nem derült ki ugyan egyértelműen, hogy mikor kezdték el először használni, a szerző azért jóval közelebb került a rejtély feloldásához, és még a ma ismert variáció szerzője is megszólalt a cikkben. Azt, hogy a híres zenei frázist mikor lehetett először hallani, nehéz megmondani, az viszont biztos, hogy az első dokumentált felhasználása 1942-re datálható, amikor a CBS Radio Suspense című rádiójátékában az első epizód bevezetőjének végén csendült fel (3:17 környékére kell tekerni, ha valakit csak ez érdekel). Ez még nem pont úgy hangzott, mint a ma ismert változat, de ahhoz hasonlóan három disszonáns hangból állt.
Richard Hand, a Kelet-angliai Egyetem médiaprofesszora szerint az ilyen húzásokra egyébként szükség is volt, hiszen egy rádiójáték csak hangokkal tudja megfogni a hallgatók figyelmét, az ehhez hasonló, gyakran élőben feljátszott, drámai hatású frázisok pedig remek eszközei voltak ennek. Azt egyébként érdemes kiemelni, hogy a frázis valószínűleg már a rádiójátékok felvirágzása előtt is létezett, olyannyira, hogy egy másik szakértő szerint már 1912-ben gúnyolódtak ezzel, vagyis az elődjével a melodrámákon – ekkoriban még csak egy hang volt három helyett, de a szerepe nagyjából ugyanaz volt, és hangzásában is hasonlít egymásra a két dolog.
Egyes források Igor Sztravinszkij 1913-ban íródott, Tavaszi áldozat című művét is emlegetik mint potenciális forrást, amelynek egy részlete a Disney 1940-es, Fantázia című dinós filmjében is szerepel egy ponton. A filmben szereplő változat egy ponton eléggé hasonlít a Suspense-ben is feltűnő változatra, de a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a mű általában nem adja ki ugyanezt a frázist. Ezt például ide kattintva ön is ellenőrizheti, A Kiválasztott dicsőítése és Az ősök megidézése közötti átkötésről van szó a 26. perc előtt. Az tehát jól látszik, hogy számos potenciális forrást lehet felfedezni, de az is biztos, hogy 1984 óta leggyakrabban az előbbiekben már említett változatot lehetett a legtöbbet hallani.
Ennek a szerzője Dick Walter, akit 1983-ban kért fel a KPM Music arra, hogy alkosson négylemeznyi zenei frázist, a másfél év alatt rögzített több száz szám között pedig ott lapult a nem túl csalogató nevű Shock Horror (A) is. Ezekből a rövid frázisokból nem ez volt az egyetlen, volt még másik négy egészen az (E)-ig, de az kétségtelen, hogy a tolakodó fúvósokkal operáló, egy rövid disz és c hang után elnyújtott fiszből álló (A) futotta be messze a legnagyobb karriert. Walter elmondása szerint az egészhez az ördög hangközének nevezett tritónusz adta az inspirációt, ami hat félhangnyi távolságot, vagyis szűkített kvintet/bővített kvartot jelöl.
Ez egy kellemetlen hangzású hangköz, a Shock Horror (A) pedig pontosan ezt használja ki a G-dúr tritónuszával, ami a c és a fisz. Extra érdekesség, hogy a tritónuszhoz egy olyan legenda is kapcsolódik, mely szerint az egyház korábban kifejezetten tiltotta a használatát a templomi darabokban, amit egyébként nem támaszt alá semmi, de az biztos, hogy a zeneszerzők ettől függetlenül sokáig kerülték az alkalmazását. Persze ahogy az a Shock Horror (A) sikeréből, illetve a korábbi változatokból is látszik, ez már elég régen megváltozott, és bár manapság már ezt is ritkábban lehet hallani, azt tavaly Walter is kiemelte, hogy igazából egy olyan időtlen darabról van szó, amelyet bárhol, bármikor fel lehet használni.
