Az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság éveiben rengetegen elveszítették az állásukat. E munkanélküliek nagy része egyik napról a másikra tengődött, alkalmi munkákból élt, esetleg a bűn útjára lépett. De akadtak olyanok is, akik szabadidejüket valamilyen furcsa attrakcióval ütötték el, abban bízva, hogy az hoz majd valamicske pénzt. Főleg Amerikában szaporodtak meg az önjelölt mutatványosok. Voltak, akik brutális táncmaratonokon indultak, de ekkortájt lett népszerű a póznán üldögélés is, ami pont olyan sport, amilyet a neve ígér: sokáig kell egy pózna tetején ülni, lehetőleg tovább, mint bármelyik másik póznán ülő versenyző. Aztán voltak egészen fura csodabogarak is, mint egy Bill Willams nevű fickó, aki 1929-ben 22 nap alatt az orrával görgetett fel egy mogyorót egy coloradói hegyre (igazából nem az orrával, hanem egy orrára szerelt eszközzel, de így már nem hangzik olyan jól).
Ebbe a sorba illik Plennie L. Wingo is, akinek a sorsa 1930 végén fordult meg, amikor az akkor 16 éves lányát kísérte el egy szülinapi partira. A lány és barátnői a buli egy pontján arról kezdtek beszélgetni, hogy az emberek már mindenféle őrültséget megtettek a világban, és ezt Wingo is meghallotta. Közbevágott, hogy nem mindent, mert például még senki nem sétálta körbe hátrafelé haladva a Földet. Ezzel egyidőben kigyulladt a villanykörte a férfi feje fölött, és a következő napokban az ötlete elhatározássá érlelődött. Eldöntötte, hogy ő lesz az az ember, aki körbehátrálja a világot. Merész gondolat volt ez egy 36 éves embertől, aki még életében nem tette ki a lábát Texasból.
Egyenesen hátrafelé
Plennie Lawrence Wingo 1895-ben született, és már gyerekként azon gondolkodott, miből lehetne pénzt csinálni. Egyik első bevételi forrása az volt, hogy bottal csörgőkígyókat fogott, és eladta az állatokat. Wingóék szegény körülmények között éltek, mert Plennie apja meghalt a fiú féléves korában, aztán az anyja hozzáment a halott apa öccséhez, és két-háromévente szült egy újabb gyereket, összesen tízet. Plennie a közoktatásban nem jeleskedett, és korán családot alapított: 19 éves volt, amikor elvett feleségül egy Idella Richards nevű lányt, aki akkor már állapotos volt közös gyerekükkel.
Amerika a húszas évek első felében gyorsan fejlődött, és a Wingo házaspárnak is sikerült vállalkozást alapítania a válság előtti jó években. 1924-ben kávézót nyitottak Abilene-ben, ami beindult és szépen hozta a vendégeket. Pár év után viszont beütött a krach: Wingót keményen megbüntették alkoholárusításért (a szesztilalom éveiben járunk), aztán jöttek a válság jelei, és 1929-ben a férfi kénytelen volt csődöt jelenteni. A következő nehéz időszakban mentőötletnek élte meg, amikor eszébe jutott a hátrafelé gyaloglás, biztos volt abban, hogy ebből sok pénzt lehetne szerezni.
A családja nem támogatta különösebben az ötletet, de Wingót ez nem tántorította el. Elment egy orvoshoz, aki segített kidolgozni pár gyakorlatot, amivel a férfi felkészülhetett az útra. Közel fél évig edzett, közben rendelt egy motorosoknak készült napszemüveget, ami a kor csúcstechnikáját képviselte. A szemüvegen kétoldalt egy-egy kis tükör volt, és ezekben Wingo jól tudta követni, hogy mi történik a háta mögött. 1931. április 15-re már elég magabiztos volt ahhoz, hogy elkezdje nagy útját: rükvercben elindult Abilene-ből Dallas felé.
Nem mondhatni, hogy Wingo a hosszú túrához öltözött volna: öltönyben, az öltönyhöz passzoló fekete cipőben, nyakkendőben és kalapban vágott neki az útnak. Kiegészítői csak a napszemüveg és egy sétapálca voltak, illetve egy kis táska, amiben pár személyes holmija volt, például a jegyzetfüzete. Váltás ruhát sem vitt magával. Vitt viszont a hátára rögzítve egy kartonlapot a „walking backwards around the world” (azaz: „hátrafelé sétálva a világ körül”) felirattal, és ezt a későbbiekben mindig olyan nyelvű szövegre cserélte, amilyen országban éppen járt. Wingo 175 kilométert tett meg az első héten, ami szép teljesítmény gyalog tolatva. Amikor Dallasba ért, beszerezte noteszébe a város hivatalos bélyegzőjét, és onnantól kezdve minden nagyobb városban így tett.
Kihátrált a házasságból
Bár a férfi terve az volt, hogy majd küld haza pénzt, ezt ritkán tudta megtenni. Úgy gondolta, hogy jártában-keltében őt ábrázoló képeslapokat fog majd eladni, de a képeslapok nem készültek el időre (az első hetekben csak felírta az adakozók címeit és később postázott nekik), illetve hamar kiderült, hogy nincs olyan sok pénz a képeslapbizniszben. Megpróbált reklámhordozó is lenni, de ez csak néha jött össze, és hiába keltett feltűnést, amerre csak járt, a helyi lapok csak szórványosan írtak róla. Plennie Wingo mellől nagyon hiányzott egy menedzser, aki előre leszervezett volna nagyobb felhajtást a produkcióhoz, és talán az sem merész megállapítás, hogy Wingo úr és a Youtube tragikusan elkerülték egymást.
Így az Amerikán végighátráló ember olcsó hotelokban éjszakázott, de ha szerencséje volt, sikerült valakiben annyi szimpátiát keltenie, hogy befogadta őt egy éjszakára. Ez nem volt magától értetődő, mert a híradások szerint Wingo egy idő után erős szagot árasztott, ami szegényes ruhatárát és higiéniai lehetőségeit tekintve nem volt meglepő. Wingo sorsa aztán Chicago környékén fordult jobbra, amikor sikerült bekerülnie egy mozifilmek előtt vetített híradóba. Onnantól kezdve útja amerikai szakaszán már könnyebb volt szállást és szponzort szereznie.
Ez nem jelenti azt, hogy – ahogy a lapok nevezték – „az emberi ráknak” ne lettek volna gondjai a későbbiekben. Felesége például egyre dühösebb levelekben követelte, hogy hagyjon fel ezzel az őrültséggel és menjen haza, aztán elege lett, és közölte, hogy elválik. Wingo ekkor nagyjából Philadelphiánál járt, és szomorúan küldte vissza kitöltve a válási papírokat.
Gyakran megállították rendőrök is, olyankor újságcikkeket lobogtatva magyarázta el, hogy gyanúsnak tűnő hátrálása valójában rekorddöntési kísérlet. Egy másik alkalommal egy féltékeny férj elől kellett menekülnie egy félreértés miatt (hogy hátrálva menekült-e, nem tudni). Egyszer komolyabb baleset is érte: az ohiói Robertsville-en keresztülfarolva lyukba lépett és kitörte a bokáját. Három hétig volt kórházban, de ezután sem hátrált meg. Illetve, éppen hogy meghátrált: folytatta az útját.
Wingo eljutott New Yorkba, majd onnan New Jerseybe, ahol egy ismerőse szerzett neki egy hajmeresztő munkát: a 12 emeletes Hersch Tower tetején, egy 45 centi széles szegélyen kellett körbeséteálnia, hátrafelé. Kisebb tömeg követte lélegzetvisszafojtva az életveszélyes mutatványt, de Wingo tökéletesen teljesítette a feladatot. A produkciót szervező férfi viszont lelépett a kemény 43 dolláros gázsival, amire Wingo zsigerből reagált: felkutatta az illetőt és cipóra verte. Emiatt fogdába került, de a bíróság a körülményekre tekintettel elengedte őt. Ezután a texasi rák meg sem állt Bostonig, ami az utolsó amerikai állomása volt. Addigra Plennie Wingo 16 amerikai államon sétált keresztül, és lábának izomzata is átalakult, a vádlijai előrehúzódtak a folyamatos szokatlan megterhelés miatt.
lürök gáliv A
Bostonban egy ismerőse helyet szerzett neki egy Hamburgba tartó hajón, de végig kellett dolgoznia az utat. Hiába lett tengeribeteg, kabinokat kellett takarítania, és mivel a felettese nem kedvelte őt, Wingo mindig újabb és újabb feladatokat kapott. Ezt úgy hálálta meg, hogy mielőtt Hamburgban leszállt, lúgporral kezelte főnöke alvóhelyét, aki emiatt komoly bőrsérüléseket szerzett, majd kisebb hajtóvadászatot indított Wingo után.
Az amerikai nem időzött sokáig Hamburgban, visszavonult Berlin felé, és hét hét alatt el is érte a várost. Német területen többnyire barátságosan fogadták, Wingo a nyelvi nehézségeken mutogatással próbált felülkerekedni. Csak Drezdánál akadt egy nehéz szakasz, amikor hóban és fagyos hidegben kellett hátrálnia, de ekkor kapott a helyiektől meleg, kötött ruhákat. Németország után Csehszlovákia következett, majd Magyarország.
Wingo Budapesten egy magyar újságírónak is interjút adott, amit Az Est című napilap 1932. április 3-i száma közölt. Ebben arra panaszkodik, hogy pénzszűkében van. „Itt nem lehet megélni. Európában még kevesebb pénzük van az embereknek, mint Amerikában. Sajnos, nem kerestem semmit, amióta Európában vagyok és ezért elvált tőlem a feleségem. Beadta a válópert ellenem, hűtlen elhagyás címén. Amíg küldtem pénzt, addig nem voltam hűtlen, most, hogy nincs pénz, egyszerre hűtlen lettem” – mondta Wingo, némileg színezve a történetet, hiszen a felesége még Amerikában beadta a válókeresetet.
A férfi ezután arról beszélt a cikkben, hogy következő célpontja Románia, Bulgária, majd Törökország, onnan pedig Perzsián és Indián át Kínába, majd Japánba szeretne eljutni. Wingo terve az volt, hogy Japánban megint hajóra száll, és dolgozni fog, hogy Amerikába jusson, ahol megírja majd az emlékiratait. „Most, mint már mondtam, súlyos válságban vagyok, de talán majd csak kihátrálok ebből is. Köszönöm, uram, hogy meghallgatott. Good bye. Budapest nagyon szép város. – Ezzel kezet nyújtott ez a retrograd ember és csendesen, szerényen kihátrált a szobából” – zárul az interjú.
Wingo's back
Wingo tervei nem jöttek be. Bulgáriában rövid időre letartóztatták, de onnan még eljutott Törökországig. A határon megint zárkába került, majd kiengedték, de már csak Isztambulig hátrálhatott. Ott újra a rendőrség várta, és a köznyugalom megzavarásáért ismét letartóztatták. Több nap után engedték ki az amerikai nagykövetség kérésére, majd a követségen elmagyarázták neki, hogy jobban teszi, ha nem folytatja az útját. Törökország és Perzsia sem volt biztonságos hely egy magányos utazónak, pláne ha még magára is vonta a figyelmet. Wingót sikerült meggyőzni, elfogadta, hogy Isztambul lett a végállomás.
Egy gazdag olasz pártfogásával sikerült Franciaországon keresztül New Yorkba hajóznia, onnan pedig végigstoppolt Amerikán, egészen Kaliforniáig. Santa Monicánál aztán megint hátraarcot csinált, és hátrafelé elsétált Abilene-ig, hogy meglegyen a teljes amerikai szakasz. Ekkor még történtek izgalmak – például a gyaloglás a tűzforró arizonai sivatagban vagy amikor prérifarkasok elől kellett menekülnie –, de 1932. október 24-én végre hazaérkezett. Plennie Wingo, ha nem is sétálta körbe a világot hátrafelé, de megtett 12 875 kilométert. Több mint másfél évig tartott a túrája, ezalatt 12 pár cipőt nyűtt el, és 4, azaz négy dollárja maradt, amikor hazaért.
A családja örömmel fogadta, sőt Wingo nemsokára újra elvette feleségül Idellát, hogy aztán pár év múlva újra elváljanak. A férfi nem mindennapi teljesítménye hamar feledésbe merült, és onnantól kezdve átlagos életet élt. 1966-ban azért egy kis kiadónál kiadta az emlékiratait, amiben leírta kalandjait, és azt is, hogy kikkel találkozott útja során (például egy elítélt gyilkossal is). A könyv nem volt nagy siker, de megért egy második kiadást, miután Wingo szerepelt 1976-ban az akkori legnézettebb tévéműsorok egyikében, a Johnny Carson Show-ban. A tévébe azért jutott be, mert abban az évben, több mint négy évtizeddel a nagy hátrálása után újra felvette a rükverccipőt. Az Egyesült Államok bicentenáriuma alkalmából és a furcsaságokat bemutató Ripley’s Believe It or Not! Múzeum megbízásából hátrafelé végiggyalogolt Kalifornián. A 650 kilométeres utat 81 évesen tette meg, és ekkor egy időre megint rivaldafénybe került.
Plennie Wingo hosszú életet élt, ami alatt rokonai, ismerősei szerint gyakran szóba hozta harmincas évekbeli túráját, akkor is, ha senki nem volt rá kíváncsi. Ezt jól példázza az, hogy még a saját testvére temetésén is nekiállt árusítani a könyvét. Végül 98 évesen, 1993 októberében hunyt el, a texasi Wichita Fallsban temették el.
Története azután lett ismét népszerű, hogy 2018-ban Ben Montgomery író könyvet írt Wingo meneteléséről The Man Who Walked Backward: An American Dreamer's Search for Meaning in the Great Depression címmel. 2015-ben a Guinness World Records is elismerte a texasi férfi nagy hátrálását és bejegyezte őt mint a „legtovább tartó hátrafelé gyaloglás” rekorderét. Kétséges, hogy valaha meg fogja-e bárki dönteni ezt a rekordot.
Források: The Dollop, Texas Monthly, Washington Examiner, Wired For Adventure