A korabeli fotók szemléletesen adják vissza a napokon, heteken, sőt egy idő után már hónapokon át zajló versenyek drámai pillanatait: a szenvedő, ájult vagy éppen bábuként összeomló embereket, akik ekkor már a nemi szerepeikről is megfeledkeztek:
a nők pont olyan elszántan cipelték ernyedt férfi partnereiket, mint fordítva.
A táncmaratonok szabályai tényleg kíméletlenek voltak. A résztvevők 45 percenként kaptak negyedórás pihenőket úgy, hogy éjjel-nappal mozgásban kellett maradniuk, még a napi tizenkétszeri, könnyű étkezések közben is folytatniuk kellett a táncot, bár ez inkább hasonlított ilyenkor már a csoszogáshoz. Mindennapi rutinjaikat is tánc közben, a verseny nyugalmasabb perceiben végezték el: a férfiak olykor megborotválkoztak a partnerük nyakába akasztott tükör segítségével, a nők pulóvert kötöttek, mások olvastak vagy levelet írtak párjukra támaszkodva.
A szünetek alatt ágyakon pihenhettek vagy aludhattak kicsit, míg újra a parkettre nem rendelték őket. Egyes helyeken azokat a férfiakat, akik a pihenő után nem éledeztek megfelelően, jéggel teli kádakba dobták, a nőkkel ammóniát szagoltattak. Arra, hogy a táncmaratonok gyökereit a gladiátorjátékokban is megtaláljuk, a „zombi futószalag”-nak nevezett programok a bizonyítékok: ekkor bekötött szemmel, egymáshoz láncolva versenyeztek a résztvevők. Az orvosi ellátás, a vízhólyagok és bokaficamok rendbe tétele is a közönség szeme előtt zajlott, de a valóságshow-formátum akkor járt igazán a csúcsára, amikor a pihenőhelyiségekből kihúzták az ágyakat a közönség elé, hogy az a versenyzők intim pillanatait is láthassa.
A párok legtöbbször szerelmi kapcsolatban álltak egymással, de testvérek is gyakran jelentkeztek, és volt, hogy alkalmi ismerősök neveztek be. Akinek a párja kidőlt, összeállhatott egy hasonló helyzetbe került versenyzővel. A szervezők elvárták a versenyzőktől, hogy a legnagyobb látogatottságú, esti órákban bármilyen fáradtak is, teljes erőbedobással táncoljanak, amikor pedig a közönség ritkulni kezdett, a szervezők pihenőidő nélküli táncot rendeltek el a még talpon maradt pároknak. Ez aztán addig tartott, amíg a kimerültségtől ők is össze nem estek. A mentálisan is kizsigerelt emberek az erőteljes fizikai fáradtságtól és az alvásmegvonástól nem egyszer pszichózisba is estek, hallucináltak vagy hisztérikusak lettek.
A lehetetlen megszállottjai
A 1920-as években megszületett táncmaratonok alapvetően a pezsgő dzsesszkorszak termékei voltak, de az olimpiai játékok növekvő népszerűsége is szerepet játszhatott abban, hogy az emberek hajszolták a kirívó teljesítményeket, és kifejezetten érdeklődtek az erőpróbák, állóképességi versenyek és mindenféle rekordok iránt. Itt nemcsak többnapos bicikliversenyekre és amatőr súlyemelő-bajnokságokra kell gondolnunk, hanem olyan bizarr megméretésekre is, mint a csókolózó-, tojásevő- vagy rágógumirágó-versenyek, valamint a zászlórúd-ülések. (A flagpole sittingeken a versenyzők felmásztak egy magas rúd tetejére, és addig ücsörögtek rajta, amíg azt az altestük bírta.)
A fék nélkül robogó ipari kapitalizmusban az amerikaiak „a lehetetlen megszállottjaivá” váltak.
A táncmaratonok közvetlen előzményét mégis a britek szállították. Olie Finnerty és Edgar Van Ollefin párosa 1923 februárjában, az angliai Sunderlandben hét órán át táncolt megállás nélkül, amit hivatalos rekordnak minősítettek. Tizenkét nappal később a New York-i Audubon Ballroomban is táncversenyt rendeztek, itt azonban egy tánctanárnő, Alma Cummings 27 órányi folyamatos tánccal nyerte meg a versenyt, miközben elnyűtt hat különböző partnert és lyukasra táncolt egy pár cipőt.
A látványos eredménytől más amerikai táncstúdiók is vérszemet kaptak, és országszerte kezdtek hasonló eseményeket rendezni. Az addigi rekordokat ezután szinte naponta döntötték meg, 10-20 órákkal emelve a tétet. Az 56 éves Frank Miller és a 22 éves Ruth Smith már 1473 órányi tánccal vitte el a trófeát Atlantic Cityben, majd egy minnesotai fodrász, Callum DeVillier és Vonnie Kuchinski nevű partnere 3780 órát töltött a parketten – ez több mint öt hónapnyi nonstop keringőzést jelentett. DeVillier annyira büszke volt teljesítményére, hogy negyven évvel később a halála előtt a sírkövére is felvésette.
Aztán a világra rászakadt a történelem legpusztítóbb gazdasági válsága, és az évtized végére a táncmaraton műfaja is más jelentést kapott. Az 1929–1933 közötti pénzügyi világválság soha nem tapasztalt recessziót és munkanélküliséget, ezzel együtt hatalmas társadalmi veszteségeket hozott. A táncmaratonokra a versenyzőket már nem annyira a dicsőség, mint inkább az egyéves fizetésnek megfelelő pénzdíj vonzotta, sőt a pénztelen munkanélkülieknek a napi többszöri étkezés, az ingyenes szállás és tisztálkodás is csábító volt.
„A versenyzők csak járják és járják, körbe-körbe kavarognak a párok, és vajon mikor lesz vége? Akkor, amikor csupán egyetlen pár marad állva a parketten. […] Az az egy pár távozik innen törődött testek és tört álmok fölött, kezében a győztesnek járó ezerötszáz dolláros nagydíjjal. Kemény szabályok, de kemény időket élünk, a tengerbe szórják a kávét, és közben százezrek nem kapnak munkát. Csakhogy mi fütyülünk a válságra!”
– kiabálja a mikrofonba az 1932-es Santa Monica-i táncverseny szervező-műsorvezetője Sidney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című filmjében. Az 1969-es filmadaptáció a táncmaratonokon kidobóként dolgozó Horace McCoy 1935-ös művéből készült, amit Simone de Beauvoir Amerika első egzisztencialista regényének nevezett, a moziváltozat pedig további rétegeket adott a történethez. Az álmodozó Robert és a kiégett Gloria (a szerepért Oscar-díjra jelölt Jane Fonda alakításában) a világ problémái elől a versenybe menekülnek, amelyről aztán kiderül, hogy ugyanolyan brutális, mint a valóság: a manipulatív, az embereket megalázó és halálba hajszoló szervező épp azt teszi, mint a politikai és gazdasági hatalom. A lovakat lelövik, ugye? egyszerre lett a kizsákmányoló kapitalizmus és a gyötrelmes élet metaforája, maga a kiábrándultság és pesszimizmus.
Nagyobb lett az undor, mint az élvezet
A rendezvények kapcsán aztán sorra merültek fel a jogi és erkölcsi aggályok. Egyesek az egymást ölelő izzadt és kimerült testek szexuális töltetét sem feltétlenül nézték jó szemmel, de igazán az emberi szenvedés pénzre váltása miatt emeltek hangot. A nézők ugyanis azért találtak élvezetet a maratonokban, mert egyfajta lelki megnyugvást adott nekik a kínlódó táncosok látványa: hiszen voltak, akik még náluk is jobban szenvedtek. Egy egykori tinédzserkorú résztvevő évekkel később úgy fogalmazott:
„A mi megaláztatásunk jelentette a szórakozást. A szadizmus szexi volt, a mazochizmus tehetség.”
A társadalomban egy idő után az élvezetnél nagyobb lett az undor a bizarr táncshow-któl, amelyek tragédiába is torkolltak: egy Homer Morehouse nevű férfi 87 órán át táncolt, amikor összeesett és szívelégtelenségben meghalt. Amikor pedig egy Gladys Lenz nevű nő öngyilkosságot kísérelt meg, miután a seattle-i verseny ötödik helyezettjeként mindössze 50 dollárt kapott a győztes 1000 dollárjához képest, Seattle betiltotta a táncmaratonokat, a példát pedig több városi hatóság is követte. Az 1930-as évek végére a versenyek alaposan megfogyatkoztak, a második világháború idejére pedig szinte teljesen kikoptak. Szellemük többek közt a hatvanas évek görkorcsolyás derbijeiben élt tovább, a ma is létező táncmaratonokat pedig jellemzően iskolák rendezik meg jótékonysági célból és már jóval humánusabb szellemben.
