2023. április 25. – 04:50
Szűk 90 évvel ezelőtt egy égbe szökő betontorony tervét állították ki Párizsban, amire spirálisan hajthattak volna fel az autók. A Phare du Monde (a világ világítótornya), amelynek terve a kissé áthallásos „fél mérföldes örömtoronyként” került be a korabeli világsajtóba, egy vékony, kúpszerű építmény volt.
A földkerekség legmagasabb épülete lehetett volna, tetejére pedig 2200 fős éttermet és 500 jármű befogadására alkalmas parkolóházat terveztek. Hétszázegy méteres magasságával – összehasonlításként: 828 méterével jelenleg a dubaji Burdzs Kalifa a világ legmagasabb épülete – bőven maga mögé utasította volna a kábé feleakkora Eiffel-tornyot. A kilátómonstrum tervét az 1937-es párizsi világkiállításon mutatták be.
A „világ világítótornya” nem egy élénk fantáziájú laikus hagymázas elképzelése volt. Egy Eugène Freyssinet nevű elismert francia építőmérnök fejéből pattant ki, aki 1928-ban találta fel az előfeszített acélkábeleket tartalmazó feszített betont. Egész életében ennek továbbfejlesztése és lehetséges alkalmazása foglalkoztatta.
„Művészet és technológia a modern életben” – ez volt az 1937-es világkiállítás témája. Míg a nácik és a szovjetek azon versengtek – az egymással pont szemben elhelyezett – pavilonjaikban, hogy ki tud a másik fölébe kerekedni, Freyssinet egy olyan építmény tervével rukkolt elő, amely a modern élet akkori legfontosabb vívmánya, az autó előtt tiszteleg. A tervekben nagy szerepet szántak az autóknak, és ez ékes bizonyítéka annak, hogy „1939-re az autó vált az elsődleges erővé a városok hétköznapi tájképének meghatározásában” – ahogy Edward Relph írta, a The Modern Urban Landscape című művében.
Lentről fölfelé haladva így épült volna fel a Phare du Monde:
- 500 méteres magasságig kanyarog a rámpa spirálisan körbe-körbe;
- ezt követi a 400-500 autó befogadására képes parkolóház;
- majd a 2200 fő befogadására alkalmas étterem;
- majd a szálloda;
- majd egy nagy lámpa (vagy világítótorony), amelynek fénye akár 260 kilométerről is látszik; és
- mindezek megkoronázásaként egy meteorológiai megfigyelőműszer.
A terv végül pénzügyi aggályok miatt bukott el. Freyssinet becslése szerint a projekt 2,5 millió dollárba került volna (ami nagyjából megegyezik az Eiffel-torony költségével), de a CityMetric oldal szerint a projektre valójában 25 millió dollárt kellett volna áldozni.
Freyssinet állítólag nem kalkulálta bele a tervekbe az erős szelet, a lejtmenetből fakadó veszélyeket viszont igen – a maga módján. Úgy okoskodott, hogy túl veszélyes lenne, ha hagynák lefelé száguldozni a sofőröket. Ennek kiküszöbölésére azt találta ki, hogy egy egysínű vasút vinné le a parkolóházból a kocsikat, amelyekben bent ülnének a sofőrök, és ők kormányoznának. Az, mondjuk, nem zavarta, hogy ugyanezek a sofőrök korábban szabadon száguldozhattak volna fölfelé a torony tetejére, és vélhetően az a szempont sem merült fel benne, hogy a perceken át tartó egyhangú és egyforma kanyarok hány sofőrt kergettek volna az őrületbe/hánytattak volna meg; és önmagában csak ez mennyi balesetet okozott volna.
Végül – mindenki szerencséjére – az örömtornyot eltemették a képzeletbeli építészeti csodák panteonjába, a többi soha el nem készült remekmű mellé.
Források: 1, 2, 3, 4, 5