Ugyan az angol konyhának a fish and chipstől a klasszikus angol reggeliig vannak kifejezetten ínycsiklandozó elemei, de azért nem véletlen, hogy manapság is visszatérő téma, hogy miért ennyire íztelenek egy olyan nemzet ételei, amely minden létező fűszerhez hozzáfért a gyarmatai révén. Az angol kajákkal évtizedekkel ezelőtt is előszeretettel viccelődtek még Nagy-Britanniában is, pár éve pedig nagyot futott egy tweet, mely szerint a britek még mindig úgy esznek, mintha német vadászgépek röpködnének a fejük felett.
Az angol kajákon nyilván az sem segít, hogy az állaguk és az ízük mellett a nevük alapján sem akarja egyből megkóstolni őket az ember – ebben a kategóriában kétségtelenül élen jár a faggot (ami melegellenes szitokszó helyett egy húsgombócot takar) vagy a spotted dick (ami meg egy párolt puding, nem egy nemi betegség tünete). A név sem mindig kötelez: a barna Windsor-leves a híres város említése ellenére is az angol konyha egyik emblematikus szörnyszülöttének számít.
A barna Windsor-leves a Goon Show című rádiókabaréban rendre egy nehéz, zavaros, íztelen katyvaszként tért vissza, amelyben minden benne van, amiért az angol ételeket gyűlölni lehet. A köztudatban a viktoriánus kor népszerű ételeként ismerik, amelyet egyesek szerint még Viktória királynő is előszeretettel fogyasztott. A barna Windsor-leves létezése annyira magától értetődő, hogy többek közt a Harry Potter és a Downton Abbey nem hivatalos szakácskönyveiben is szerepel a receptje, Hercule Poirot pedig ezt rendeli a vonaton a Poirot karácsonya című filmben – amely alapján azt kell tudni a levesről, hogy barna és windsori.
Ez nem is tűnik meglepőnek, hiszen a közvélekedés szerint a barna Windsor-levest főként vonatokon szolgálták fel, a fentiekkel viszont van egy kis probléma:
a barna Windsor-levest valójában sosem szolgálták fel a brit vonatokon, és Viktória királynő kedvence sem lehetett, a viktoriánus korban ugyanis egyszerűen nem létezett ilyen étel.
Ezt nem én mondom, hanem Annie Gray, a The Greedy Queen: Eating with Victoria című könyv szerzője, és ugyanerre a következtetésre jutott Glyn Hughes is a The Lost Foods of England című művében. Hughes elmondása szerint annak ellenére, hogy a barna Windsor-levest minden brit ismeri, és mindenki tudni véli, hogy szörnyű volt, egyszerűen nincs olyan feljegyzés a viktoriánus korból, amely megerősítené a létezését. Nincs benne a korabeli szakácskönyvekben, nem írtak róla cikkeket, és nem volt rajta a vasúti menükön sem, ami egyébként logikus is, elvégre a vonatokon általában nem szoktak forró levest felszolgálni.
Hughes szerint a barna Windsor-levesről először az 1920-as években kezdtek el beszélni, és innen jutottunk el odáig, hogy az ötvenes években már rádiókabaréban viccelődtek rajta. A modern receptek alapján egyébként egy sűrű, raguszerű levesről van szó, benne marha- vagy bárányhússal, egyes receptek szerint pedig likőrbort is kell bele (vagy mellé) tenni, hogy könnyebben csússzon. A barna Windsor-leves ez alapján nem egy bonyolult fogás, így nincs kizárva, hogy a 19. században ettek ilyesmit az emberek, de az is biztos, hogy nem hívták így ezt az ételt (már ha létezett).
Hogy akkor mégis honnan jött a név, azt nem lehet biztosra megmondani, de fogódzók azért vannak. Olyan levesből például volt több is, amelynek a nevében szerepelt a Windsor szó – a Viktória főszakácsa által kitalált krémes-fehérboros potage á la Windsor vagy az állítólag IV. Györgynek felszolgált, fehér húsból készülő vermicelli soup á la Windsor –, de ezeknek a nevükön kívül nem sok közük volt a barna leveshez. Volt viszont olyan termék, ami barna is volt, meg windsori is: egy szappan, amit állítólag Viktória királynő is kifejezetten kedvelt.
Innentől már nem nehéz elképzelni, hogy az idők során a fehér windsori levesek és a barna windsori szappan szépen összemosódtak (a leves angolul soup, a szappan meg soap), a kettő kombinációjára pedig már teljes joggal mondhatja bárki, hogy egyszerűen gusztustalan. Ehhez jött még hozzá a Goon Show is, a barna Windsor-leves pedig nemcsak örökre beleégett a britek agyába, hanem végül valódi fogásként manifesztálódott is onnan. A britek egyébként Hughes szerint a mai napig hevesen védelmezik a levest, ha szóba kerül, dacára annak, hogy valószínűleg sosem látták még élőben semmilyen étlapon, de legalább addig sem azzal vannak elfoglalva, hogy Marmite-ot egyenek.
Forrás: One of the Most Famous Victorian Dishes Is a Hilarious Lie (Atlas Obscura)
