Közhelyes megállapítás: nincs garancia arra, hogy a nagy játékosokból nagy edzők lesznek. A világbajnok és hazájában istenített Diego Maradona edzői próbálkozásai nemcsak számtalan bírálatot kaptak, de sokszor jókora mosolyt is kiváltottak. A német Lothar Matthäus vagy éppen a holland Marco van Basten sem alkotott maradandót, amikor lehetőséget kaptak, noha játékosként nagyjából mindent elértek.
A futball egyik nagy talánya, kiből lesz a legjobb edző, ki tud sok egyéniségből a legjobban összerakni egy csapatot, hogy a multiplikátorhatás érvényesüljön, és még többet hozzanak ki egymásból. De ott a másik oldal is: ki képes nem kivételes játékosokból olyan elegyet gyúrni, hogy az a csapat a jobb képességű játékosokból állót is legyűrje?
Ha arra nem is adhatunk választ, kiből lesz a legjobb edző, arról készítettünk egy kimutatást, kik azok a kapitányok, akik világbajnoki győzelemig juttatták el nemzetüket (a futballtörténelemben nem volt még légiós vb-győztes kapitány), és ők milyen poszton játszottak. Az eddigi 22 világbajnokságról csak annyi rajzolódik ki, hogy azok vannak többségben, akik a védekezésért voltak felelősek, noha a futballban a hatvanas évekig öt csatárt szerepeltettek. Íme a gyűjtésünk:
Kapus (1): Aymoré Moreira (Brazília, 1962)
Védők (6): Lionel Scaloni (Argentína, 2022, jobbhátvéd) Marcello Lippi (Olaszország, 2006), Luiz Felipe Scolari (Brazília, 2002), Franz Beckenbauer (Németország, 1990), Sir Alf Ramsey (Anglia, 1966, jobbhátvéd) Alberto Suppici (Uruguay, 1930)
Középpályások (7): Didier Deschamps (Franciaország, 2018), Vicente del Bosque (Spanyolország, 2010), Aime Jacquet (Franciaország, 1998), Carlos Bilardo (Argentína, 1986), Enzo Bearzot (Olaszország, 1982), Vicente Feola (Brazília, 1958) Vittorio Pozzo (Olaszország, 1934 és 1938)
Csatárok (5): Joachim Löw (Németország, 2014), Cesar Menotti (Argentína, 1978) Helmut Schön (Németország, 1974), Mario Zagallo (Brazília, 1970) Sepp Herberger (Németország, 1954)
Kakukktojás: Carlos Alberto Parreira, (Brazília, 1994)
Juan Lopez Fontana (Uruguay, 1950, nagyon kevés adat van a futballmúltjáról.)
Deschamps, Del Bosque, Jacquet, az egyébként orvosi diplomával rendelkező Bilardo egyaránt azok közé tartoztak a középpályán, akiknek elsősorban nem a játék fényezése volt a dolguk, hanem az ellenfél támadásainak megakasztása, illetve egy támadás felépítésénél voltak rendkívül hasznosak. Úgy mondanánk mai kifejezéssel, az átmenetekben volt elengedhetetlen a szerepük.
Enzo Bearzotról nehéz eldönteni, melyik volt az igazi posztja. Egyetlenegyszer játszott az olasz válogatottban, akkor az lett volna a dolga, hogy Puskás Ferencet kivegye a játékból 1955-ben. Akkor a középpályán szerepelt, a krónikák szerint kevés sikerrel járt, csak rohangált a magyar tízes után, és a magyarok egyébként 2:0-ra nyertek. Az olaszok első két aranyérmüket ugyancsak egy középpályásnak köszönhették, Vittorio Pozzo már a harmincas éveinek elején edzősködésre adta a fejét.
Németország négy világbajnoki aranyérmet szerzett, és csak egyet nem csatárral. Bár Franz Beckenbauer is hatékonyan tudta segíteni a támadásokat a védősorból előrelépve, a másik három edzőlegenda csatár volt, igaz egyikük sem klasszis, de a játék dinamikáját, egy csapat szerkezetét tökéletesen megértették a csatársorból indulva is. Helmut Schön egyébként jó csatár volt, de a háború derékba törte a pályafutását.
1962-ben pedig egy kapus juttatta el a trófeáig a csapatát, a brazil Aymoré Moreira az egyetlen kapus a vb-győztes edzők közt. Zagallóról feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy edzőként és játékosként is fürdőzhetett a dicsőségben, ahogy Beckenbauer és Deschamps is.
Amint a felsorolás mutatja, a brazil Carlos Alberto Parreirának semmiféle komoly focimúltja nincs, mégis egységbe tudta szervezni a briliáns technikai adottságú játékosokat 1994-ben. Parreira 1982 és 2010 között hat világbajnokságon is részt vett edzőként, ami rekordnak számít. A brazilokon kívül (1994, 2006) Kuvaitot (1982), az Egyesült Arab Emírségeket (1990), Szaúd-Arábiát (1998) és Dél-Afrikát (2010) irányította a világversenyen.
A zsokéhasonlat
Azok között, akik vb-döntőig jutottak el, de az aranyérmes dicsőséget nem tudták megszerezni, még egyértelműbben a középpályások a dominánsok. Az Aranycsapatot összekovácsoló Sebes Gusztáv is inkább az volt, a korabeli tudósítások elsősorban a védekező munkáját emelték ki. A másik vb-ezüstérmes magyar kapitány, Schaffer Alfréd csatár volt.
Az 1994-ben vb-döntős Arrigo Sacchinak nem volt komoly múltja, tőle származik a mondás, aki zsoké akar lenni, annak nem kell lónak lennie előtte. Noha nem volt vb-győztes, ahogy Rinus Michels sem, a játék forradalmasítóinak tekinthetőek mindketten.
A németek Rudi Völlerrel, vagyis egy újabb csatárral lettek 2002-ben ezüstérmesek, de Jupp Derwall is támadó volt az edzősködése előtt, vele 1982-ben az olaszokkal szemben maradtak alul.
De nézzük is a történelmi áttekintést a jelenből a múlt felé haladva, milyen posztokon szerepeltek a vb-döntőben vesztes edzők. Míg a győzteseknél nem, itt már előfordult, hogy légiós edzők ültek a kispadon. Raynor például csak alacsonyabb angol klubokban focizott, de a svéd válogatott a legnagyobb sikerét vele érte el:
Védők (3): Raymond Domenech (Franciaország, 2006) Beckenbauer (1986) Ernst Happel (osztrák, Hollandia, 1978)
Középpályások (10): Deschamps (2022), Zlatko Dalić (Horvátország, 2018), Alejandro Sabella (Argentína, 2014), Bert van Marwijk (Hollandia, 2010), Bilardo (1990), Ferrucio Valcareggi (Olaszország, 1970) Rudolf Vytlacil (Csehszlovákia, 1962) Sebes Gusztáv (1954) Flavio Costa (Brazília, 1950) Francisco Olazar (Argentína, 1930)
Csatárok (6): Rudi Völler (2002), Zagallo (1998) Jupp Derwall (1982) Rinus Michels (Hollandia, 1974) Schön (1966) Schaffer Alfréd (Magyarország, 1938)
Kakukktojások: Arrigo Sacchi (Olaszország, 1994) George Raynor (angol, Svédország, 1958)
Karel Petru (1934, Csehszlovákia, nem maradtak fent adatok.)
Eb-győztesek: totális holtverseny
Az Európa-bajnokságon aranyérmet szerző edzőknél totális holtverseny alakult ki. Az eddigi 15 Eb-n ugyanis nem volt kapus a győztes kapitányok között, és a három poszt egyaránt öt későbbi győztes trénert adott. Ha viszont Michel Hidalgót a csatárok közé tesszük, akkor a csatárok felé billen a mérleg. Hidalgo az 1956-os BEK-döntőn gólt is lőtt a Real Madrid ellen 4:3-ra elveszített találkozón, akkor egyértelműen szélsőt játszott, de később a játék átalakulásával jobb oldali középpályásként számítottak rá. Aragones is inkább támadó szellemű játékos volt, de őt szinte egyetlen forrás sem sorolja a csatárok közé.
Otto Rehhagel azzal írt történelmet, hogy az első olyan edző volt, aki nagy tornán, nem a saját hazáját vezetve győzni tudott.
Védők (5): Fernando Santos (Portugália, 2016) Otto Rehhagel (német, Görögország, 2004), Roger Lemerre (Franciaország, 2000) Berti Vogts (Németország, 1996), Richard Möller-Nielsen (Dánia, 1992)
Középpályások (5): Vicente del Bosque (Spanyolország, 2012) Luis Aragones (Spanyolország, 2008) Michel Hidalgo (Franciaország, 1984) Ferruccio Valcareggi (Olaszország, 1968) Gavril Kacsalin (Szovjetunió, 1960)
Csatárok (5): Roberto Mancini (Olaszország, 2020) Rinus Michels (Hollandia, 1988), Jupp Derwall (Németország, 1980) Vaclav Jezek (Csehszlovákia, 1976) Helmut Schön (1972)
Kakukktojás: A spanyolokkal 1964-ben győztes Villalongának tornatanári és katonatiszti múltja számottevőbb, mint amit a futballpályán szerzett.
Lobanovszkij, a mérnök
Két kapus is megjelent a döntősök közt. Dino Zoff játékosként sokáig csúcstartó volt, hiszen már 1968-ban Európa-bajnok lett, de még az 1982-es válogatottnak is az alapembere volt. Közel állt ahhoz, hogy edzőként is ünnepelhessen, de a franciák aranygóllal legyőzték a csapatát. Ő lehetett volna itt az egyetlen kapusként is győztes edző. Csak lazán kapcsolódik, hogy volt a magyar futballnak egy időszaka, amikor Bicskei Bertalan és Csank János volt a kapitány, és sokszor hallhattuk a klisét, hogy a kapuból jól át lehet tekinteni a pályát, azért lesznek jó edzők a kapusokból.
Lobanovszkij nevét 1986-ban szinte mindegyik magyar futballdrukker megjegyezhette, ő volt a szovjet kapitány a megsemmisítő 0–6-nál a mexikói vb-n, az utolsó magyar részvételnél. Lobanovszkij az 1988-as Eb csoportmeccsén legyőzte a hollandokat, akik a döntőben visszavágtak ezért a vereségért. Ő a Dinamo Kijev edzője is volt, civilben pedig fűtéstervező mérnök, aki a futballpályára is próbálta átörökíteni az áramlástant. Olyan statisztikákat gyűjtött, amivel messze megelőzte a korát, és amiknek most is hasznát lehet venni. A szovjetek három Eb-döntőt buktak el egy győzelem mellett, míg vb-ről nincs érmük. A cseh futballkultúra erejét jól mutatja, hogy 1996-ban, már a szlovákok nélkül is Eb-döntőt játszottak.
Kapusok (2): Dino Zoff (Olaszország, 2000), Ljubomir Lovric (Jugoszlávia, 1960)
Védők (3): Gareth Southgate (Anglia, 2020), Luiz Felipe Scolari (brazil, Portugália, 2004), Vogts (1992)
Középpályások (4): Deschamps (2016), Cesare Prandelli (Olaszország, 2012), Dusan Uhrin (Csehország, 1996), Miguel Munoz (Spanyolország, 1984)
Csatárok (6): Valerij Lobanovszkij (Szovjetunió, 1988), Guy Thys (Belgium, 1980), Schön (1976), Alekszandr Ponomarjov (Szovjetunió, 1972), Rajko Mitić (Jugoszlávia, 1968), Konsztantyin Beszkov (Szovjetunió, 1964)
A klubfocival folytatjuk, ott is nagyon érdekesen alakult a focimúlt és az edzői sikeresség viszonya.
