A brit szénbányákban még pár évtizede is kanárikat használtak élő szén-monoxid-érzékelőként

Az angol nyelvben van egy olyan kifejezés, hogy canary in a coal mine, ami magyarul annyit tesz, hogy kanári a szénbányában, és olyasmikre használják, amik idő előtt figyelmeztetnek valamilyen közelgő veszélyre. Manapság ezt már természetesen csak átvitt értelemben használják (ha egyáltalán), sok más kifejezéshez és szóláshoz hasonlóan azonban ez is egy valódi szokásból eredeztethető. Egészen pontosan abból, hogy a brit szénbányászok még a 20. század vége felé is mindig egy kanárival szálltak alá a bányába, hogy elkerüljék a szén-monoxid-mérgezést.

Kanóctól a kanárikig

Elsőre nem egyértelmű, hogy a két dolognak mi köze van egymáshoz, de mielőtt rátérnénk ennek megmagyarázására, előbb menjünk vissza kicsit az időben, és vegyük végig, hogy egyáltalán hogy jutottak el a bányászok a kanárikig. Manapság éppen azon dolgozik ugyan az emberiség, hogy megszüntesse a függését a kőszéntől, az elmúlt évszázadok iparosodása kétségtelenül nem mehetett volna végbe nélküle. A kőszén évezredek óta ismert és használt nyersanyag, de igazán csak az ipari forradalommal kezdték el kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.

Ekkor lett igazán nagy iparág a szénbányászatból is, a bányászoknak azonban számos veszéllyel kellett szembenézniük, beleértve ebbe az olyan gázokat is, mint a metán vagy a szén-monoxid. Előbbinél a gyúlékonysága okozott gondot, utóbbinál pedig az, hogy már nagyon kis koncentrációban is halálhoz vezethet, ugyanis képes megakadályozni a szervezet oxigénfelvételét. A potenciális veszélyeket így nem meglepő módon hamar sikerült felmérni, de az nem derült ki, hogy mi okozza a halálozást, és nem találtak jó megoldást a különféle gázok érzékelésére sem.

A korai megoldások jellemzően tüzet használtak. Eleinte előfordult például, hogy minden műszak előtt leküldtek egy vizes ruhával leterített bányászt egy hosszú, égő kanóccal, amelyet fel-alá lóbált a tárnában, később pedig a világításhoz is használt nyílt láng kihunyása, megnagyobbodása és színváltása alapján állapították meg a problémát. Az 1800-as évek elején viszont már annyira gyakoriak voltak a robbanások a bányákban, hogy biztonsági lámpákra cserélték a fáklyákat és az olajmécseseket – ezekkel viszont nem lehetett jelezni a szén-monoxid jelenlétét.

Azt, hogy használjanak amolyan élő szén-monoxid-érzékelőt, a skót John Scott Haldane nevéhez szokás kötni, aki már ezt megelőzően is komoly eredményeket ért el a légzés élettanának feltárásában, a hemoglobin egyik tulajdonsága például róla kapta a nevét. Haldane-t erősen foglalkoztatta a bányászok fulladása, ezért elkezdett különféle mérgező gázokkal kísérletezni saját magán. A tapasztalatai nyomán arra jutott, hogy a szén-monoxid áll a háttérben, és ennek megakadályozására javasolta, hogy a bányászok vigyenek magukkal állatokat a tárnákba.

Erre Nagy-Britanniában egyes források szerint már az 1880-as években is volt példa, 1906-ban dokumentáltan kanárival egészült ki egy mentőcsapat, 1911-ben pedig külön szabály írta elő, hogy a bányászoknak két apró termetű madarat kell magukkal vinniük. 1926-ra bevett szokásnak számított a kanárik alkalmazása, ahogy az a korabeli rajzokon is jól látszik, és bár voltak ellenzői a dolognak, a hasznukat nem lehetett tagadni.

A kanári sosem merül le

Az Egyesült Államokban is végigtesztelték, hogy melyik a legjobb állat a feladatra, egy 1914-ben közzétett tanulmányban pedig ők is arra jutottak, hogy az egerek és a kanárik a legmegfelelőbbek, a kettő közül pedig ők is a kanári mellett tették le a garast. A kanárik nemcsak nagyon érzékenyek a gázra, de jóval látványosabban is reagálnak rá az egereknél – konkrétan rövid úton elájulnak –, és az is mellettük szólt, hogy könnyen és olcsón be lehetett szerezni őket. Főleg a kevésbé szép példányokat és a nőstényeket, amelyek nem tudnak olyan szépen énekelni.

Az érzékenységük hátterében egyébként az áll, hogy a kanárik anyagcseréje kis termetükből adódóan nagyon gyors, a légzőrendszerük pedig a legtöbb madárhoz hasonlóan rendkívül hatékony. A madarak tüdejébe be- és kilégzésnél is áramlik be levegő, a tüdejükben futó erek elrendezése miatt pedig a gázcseréjük is sokkal jobb, mint bármelyik emlősnek. Így a kanárik lényegében arányait tekintve kétszer annyi levegőt szívnak be, mint mi, ami a repüléshez elengedhetetlen, viszont emiatt a mérgező gázokat is előbb megérzik.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egy kanári húsz perccel előbb elájult a szén-monoxidtól, mint egy ember, így ez után rengeteg idejük volt a bányászoknak, hogy szabad levegőre jussanak. A mentőcsapatoknak általában több madaruk is volt, amelyeket eleinte fa- vagy fémkalitkákban vittek magukkal, ha a bányában robbanás történt, később pedig szellőzőnyílásokkal ellátott műanyag ketrecekben utaztak velük. Utóbbin le is lehetett zárni a lyukakat, így ha a madár elájult, rögtön biztonságba lehetett helyezni.

Az is előfordult, hogy a bányászok oxigént is vittek magukkal, így ott helyben újra is tudták éleszteni az állatot, ami így többször is bevethető volt.

A feljegyzések alapján ennek nem csak praktikus okai voltak, a bányászok kötődtek is a madarakhoz. Gyakran fütyörésztek nekik a tárnákban, sőt olyan kanári is volt, ami a halála után apró koporsót és miniatűr plakettet is kapott. Nagy-Britanniában 1911-től egészen a 20. század végéig használták a kanárikat, a Daily Mail 1996-os cikke alapján még négy évvel az ezredforduló előtt is voltak bányászokat segítő kanárik az országban. A lapnak akkor egy bányász azt mondta, biztos, hogy a bányák csöndesebbek és szürkébbek lesznek majd a madarak nélkül, és azt is hozzátette, hogy bár már vannak elemes detektoraik, azért néha eszébe jut, hogy azért az elemek – a kanárikkal ellentétben – le tudnak merülni.