2023. március 9. – 05:00
A mozitörténelem tele van legendás, soha el nem készült filmekkel, amiket az alkotók nagyon szerettek volna, igazi szerelemprojektek voltak hatalmas ambíciókkal, de vagy a pénz, vagy a szerzői jogok vagy más filmek miatt végül sosem lett belőlük semmi, legfeljebb egy forgatókönyv vagy pár próbafelvétel. Ilyen például a Beatles és Stanley Kubrick A Gyűrűk Ura-filmje, amire Tolkien nem adott engedélyt; Hitchcock Kaleidoszkópja, amit a stúdió kaszált el, mert túl erőszakosnak ítélték; vagy a Vega Brothers, Tarantino közös előzményfilmje a Ponyvaregényhez és a Kutyaszorítóbanhoz, ahol a színészek egyszerűen kiöregedtek abból, hogy a karaktereik fiatal verzióit eljátsszák.
Ebbe a sorba illeszkedik és egy csomó szempontból túl is mutat rajtuk a filmtörténet egyik leghírhedtebb, soha el nem készült projektje, Alejandro Jodorowski Dűnéje.
Frank Herbert sci-fi-regénye 1965-ben jelent meg, és ugyan azonnal óriási siker lett, filmes feldolgozásban jó ideig nem nagyon gondolkodott Hollywood. Ez nem is csoda: a regényben emberek hol hosszú, filozofikus beszélgetésekbe bonyolódnak egy sivatagbolygón, hol több száz méteres homokférgeken lovagolnak, hatalmas csatákat és emberfeletti párbajokat vívnak. Vagyis az egyik fele unalmasnak tűnt, a másik technikailag megvalósíthatatlannak.
A félelem az elme gyilkosa
A Dűne filmes jogait mindenesetre a könyv megjelenése után nem sokkal Arthur P. Jacobs hollywoodi producer szerezte meg, akinek amúgy volt is tapasztalata látványos sci-fi-eposzokban a Majmok bolygója-sorozattal. 1973-ban aztán egy francia producer, Jean-Paul Gibon szerezte meg a jogokat, aki összehozta Herbertet a kor ünnepelt avantgarde rendezőjével, a chilei-francia Alejandro Jodorowskyval. Az ő neve a művészmozik és filmesztéták világán kívül talán nem cseng annyira ismerősen, de akkoriban tényleg nagy sztár volt az El Topo és a Szent Hegy című, szürreális filmjeivel. Az El Topót például a BBC újságírója úgy írja körül, hogy „olyan, mintha Clint Eastwood leforgatná az Alíz Csodaországbant westernként, aztán a Monty Python csinálna ebből egy paródiát, és a két film jeleneteit összevágnák eggyé; plusz egy csomó meztelenkedés és emberek korbácsolása”. Ezekután a Szent Hegyet már a nagy rajongóvá lett John Lennon finanszírozta, behúzva Jodorowskyt a mainstream művészek reflektorfényébe.
Herbert és a producerek 15 millió dollárra tervezték a film költségvetését. Ez a mai Hollywoodban aprópénznek tűnik, de a hetvenes években felfelé lógott ki a blockbuster filmek közül: a Csillagok háborúja 11 millióba került, a Cápa 9-be, az Alien 11-be, az Ördögűző 12-be (jó, említsük meg a Supermant is, ami a maga 55 millió dolláros büdzséjével egy évtizedig tartotta a legdrágább film rekordját).
Eközben Jodorowsky mert nagyot álmodni, és elképesztő stábot hozott össze a projekt mögé:
- A filmzene megírására és feljátszására a Pink Floyd vállalkozott, ami éppen a Dark Side of the Moon album után volt, abszolút megasztár státuszban.
- A látványvilág megalkotására H. R. Giger és Jean Giraud, alias Moebius.
- A trükkfelvételekre pedig Dan O’Bannon, aki később a Star Wars és az Alien vizuális dizájnjáért és trükkjeiért volt felelős, utóbbinak a forgatókönyvét is írta.
- A fontosabb szerepekre pedig olyan sztárokat húzott be, mint Mick Jagger, Orson Welles és Salvador Dalí.
Dalí, aki akkoriban a világ leghíresebb élő festőművésze volt, kikötötte, hogy a világ legjobban fizetett filmsztárja akar lenni, és 100 ezer dolláros óradíjat kért. Jodorowsky erre átírta a forgatókönyvet úgy, hogy Dalí karaktere, az Univerzum Császára csak egy jelenetben szerepel személyesen, amúgy egy robot hírvivő közvetíti a mondanivalóját. Dalí belement az egyórányi forgatásba 100 ezerért, de kikötötte, hogy ő tervezze meg a Császár trónját (ami egy összekapaszkodó delfinekből álló vécé volt), illetve hogy nem hajlandó elolvasni a forgatókönyvet, az egy szem jelenetében végig improvizál majd.
A rendező a szupersztárok mellé a film főszerepére, Paul Atreides herceg karakterére a saját fiát, az akkor 12 éves Brontis Jodorowskyt szemelte ki (ő később sikeres színházi színész és rendező lett), akit a film előkészítő munkálatai alatt, két éven át intenzív harcművészeti tréningre küldött, hogy a film harci jeleneteiben és a híres párbajoknál ne kelljen dublőrt alkalmazni.
Két évvel és kétmillió dollár eltapsolásával később elkészült a forgatókönyv, egy csomó próbafelvétel és háromezer grafikus vázlat a díszletekről, jelmezekről és az egyes jelenetekről. Herbert szerint Jodorowsky elég liberálisan állt a forrásként szolgáló regényhez a filmre adaptálásnál, de összességében tetszett neki a végeredmény. Egy apró probléma volt csak a forgatókönyvvel:
nagyjából 14 órára tette a film teljes hosszát.
Jodorowsky azt mondta, tud annyit vágni belőle, hogy 10-12 órába beleférjen, de ez alá nem hajlandó menni, az már megcsonkítaná és tönkretenné a művészi vízióját. Ekkor még mindig hiányzott 5 millió dollár a költségvetésből, hogy el lehessen kezdeni a forgatást és persze egy stúdió, hogy az egész mögé álljon, legyártsa és forgalmazza a filmet. A franciák, Herbert és Jodorowsky is körbekilincselte Hollywoodot és a nagyobb európai filmes cégeket, de – nem meglepő módon – mindenki őrültségnek tartott egy 10-14 órás filmet. A Dűne így végül két és fél évnyi előkészítés után, 1976-ban fiókba került.
Aztán mégis sikerült
A Dűne elkaszálása után alig egy évvel megjelent és örökre megváltoztatta a mozi világát egy másik grandiózus sci-fi-eposz, a Csillagok háborúja. Ami egyébként szintén arról szól, hogy egy sivatagbolygón élő ifjú hős misztikus képességeket szerez, és szembeszáll a galaktikus birodalom urával.
Újabb két év múlva a Dűne-projekt teljes látványtervezői kreatív csapatát leigazolta Ridley Scott, akik létrehozták neki az Alien máig ikonikus nyomasztó vizuális dizájnját és persze az azonnal legendává váló címszereplő szörnyet.
Mivel a film terveivel és grafikus vázlataival egész Hollywoodot oda-vissza végigházalta a stáb, azok közkézen kezdtek forogni a stúdiók között, és olyan filmek látványvilágában köszöntek vissza később inspirációként, mint a Terminátor, az Ötödik elem, illetve természetesen a Star Wars és az Alien.
A Dűne megfilmesítési jogai 1982-ben lejártak, ekkor az olasz sztárproducer Dino de Laurentiis szerezte meg azokat, így készülhetett el a mozipénztáraknál megbukó, de később kultuszfilmmé váló David Lynch-féle verzió. Azután 35 év és egy újabb befuccsolt kísérlet után az új, két részre bontott, és eddig az első féllel hat Oscar-díjat besöpört feldolgozás Denis Villeneuve-től.