A CIA-nek egyszer Marlon Brandóval kellett megküzdenie egy film jogaiért

Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, vagyis a CIA nevéhez egy rakás bizarr történet és botrány fűződik, elég csak az emberkísérletekkel operáló MKUltrára vagy a hírhedt Irán–kontra-ügyre gondolni. Előbbi a popkultúrában is népszerű lett, a Stranger Thingsben nevesítve szerepelt, és alighanem Stephen Kinget is megihlette, mert témájában a Tűzgyújtó és a néhány éve megjelent Az Intézet is eléggé hasonlított rá. Utóbbiból viszont hiába próbáltak a nyolcvanas évek végén filmet csinálni, az ígéretes sztoriból végül nem lett semmi,

ugyanis a forgatókönyvet, ami iránt Marlon Brando is érdeklődött, egy kamustúdión keresztül maga a CIA vásárolta fel, aztán szépen el is süllyesztette a fiókban.

A fegyverek és a kontrák

Közel negyven évvel a kirobbanása után az Irán–kontra-ügy valószínűleg sokaknak nem hangzik ismerősnek, de nem kell nagyon belemenni ahhoz, hogy egyértelmű legyen, a Ronald Reagan elnöksége alatt kirobbant botrányból tökéletes filmet lehetett volna forgatni. A sztori röviden: az amerikai kormány magas rangú tisztviselői az Amerika által is szorgalmazott embargó ellenére titokban segítették a fegyverszállítást az Irakkal háborúzó Iránba, a bevételből pedig a Nicaragua szocialista kormányának megdöntéséért harcoló kontrákat pénzelték.

Az egészre 1986-ban derült fény, miután Nicaragua fölött a kormányerők lelőttek egy fegyvereket szállító repülőgépet, és elfogták az azon utazó Eugene Hasenfus amerikai tengerészgyalogost. Egy libanoni lap meg is írta a sztorit, amit Irán is megerősített, Reagan pedig nem sokkal később arról beszélt, új fejezetet akartak nyitni az amerikai–iráni kapcsolatokban, a fegyverekért cserébe pedig az Iránhoz köthető libanoni félkatonai szervezet, a Hezbollah amerikai túszokat engedett szabadon. A fegyvereket az Egyesült Államok nem közvetlenül adta el Iránnak, és az akkoriban vitatott megítélésű kontrák támogatását is lehetett védeni azzal, hogy a kongresszus előbb-utóbb úgyis megszavazta volna azt.

Végül persze mégis botrány lett az ügyből, az egész akció mögött álló, Vietnámot is megjárt Oliver North ugyanis elkezdte szédületes tempóban bedarálni az ehhez fűződő dokumentumokat, az ügyet vizsgáló nyomozók pedig félrevezető információkat kaptak. A következő időszakban aztán teljes káoszba torkollott az ügy, komoly érdeklődés övezte, hogy maga Reagan mikor értesült az akcióról és mennyit tudott róla valójában. Ő állította, hogy semennyit, nemzetbiztonsági tanácsadója (és az ügy egyik főszereplője), Robert McFarlane szerint viszont mindent ő hagyott jóvá.

McFarlane 1987-ben öngyilkosságot kísérelt meg, ennek kudarca után pedig részt vett az ügy felgöngyölítésében, és végül csak két év felfüggesztett börtönre ítélték, George Bushtól pedig elnöki kegyelmet kapott. Az sosem derült ki, hogy Reagannek vagy neki volt-e igaza, Oliver North esetében viszont nem maradtak kérdések, ő ugyanis mindent bevallott, az illegális tevékenységektől a bizonyítékok megsemmisítéséig. A kongresszus előtt azzal érvelt, hogy helyesnek tartotta az amerikai túszok fegyverekre cserélését és a kommunizmus elleni küzdelmet is, függetlenül attól, hogy azt a jog lehetővé tette-e vagy sem. Northt el is ítélték, 1990-ben azonban minden vádpontban felmentették, mert a törvény által védett, publikus vallomását is felhasználták az ügyében.

Marlon Brando sem volt elég

Érdekes karakterekből tehát nem volt hiány, és persze ott volt a lelőtt gépen utazó Eugene Hasenfus is, aki első kézből számolt be a történetről, és aki megerősítette az amerikai kormány részvételét is az egész ügyben. Hasenfust többek közt Frank Snepp CIA-elemzőből lett újságíró is meginterjúvolta, aki azzal lett ismert, hogy könyvet írt az amerikaiak vietnámi kivonulásáról, méghozzá a CIA engedélye nélkül, ezért végül 200 ezer dollárt kellett befizetnie az államkasszába a könyv eladásai után.

Snepp komolyan érdeklődött az Irán–kontra-ügy iránt, és komolyan udvarolt Hasenfusnak, hogy neki adja el a jogokat, de időközben kiderült, hogy egy másik exügynök, Larry Spivey is ugyanebben mesterkedik. A New York Times 1987-ben részletesen is foglalkozott az üggyel, az pedig ebből a cikkből is kiderült, hogy Snepp meg volt győződve arról, hogy a magát független filmesnek kiadó, az ügyet az ügynökségnél végigkövető Spivey valójában csak szőnyeg alá akarja söpörni a sztorit. Erre utalt az is, hogy

a lap semmilyen nyilvántartásban nem találta meg az állítólagos cége adatait, amikor pedig megpróbálták felhívni, csak a zúgást hallgathatták a kagylóból.

Spivey természetesen tagadta a vádakat, az pedig mellette szólt, hogy bennfentesek szerint duplaannyi pénzt ajánlott Hasenfusnak és más érintetteknek. Azt is hozzátették ugyanakkor, hogy Hasenfust a pénznél jobban lenyűgözte, hogy megkereste őt a Sneppel jó viszonyt ápoló Marlon Brando, aki személyesen is hajlandó lett volna tárgyalni a sztoriról. Brando ezen a ponton a New York Times szerint inkább érdeklődőként volt jelen a sztoriban, de azt sem lehetett kizárni, hogy később aktívabban is részt vegyen a film forgatásában.

Ennek a lehetősége viszont hamar elúszott, a személyes találkozó előtt ugyanis kiderült, hogy Spivey sikeresen túllicitálta őket. Film azóta sem született a sztoriból, ami alapján utólag egyértelműnek tűnik, hogy Sneppnek volt igaza, és erre a következtetésre jutott Nicolas Schou is, aki 2016-ban könyvet is írt arról, hogy a CIA hogyan manipulálja Hollywoodot és a médiát. Schou akkor egy podcastben elmondta, hogy több ex-CIA-s arccal, többek közt Sneppel is beszélt, aki állítása szerint végül arra jutott, hogy Spivey mögött a vele ismerten jó kapcsolatot ápoló Oliver North állhatott, a film elkészülését pedig tényleg a CIA lehetetlenítette el.