Ez a cikk valójában nem itt kezdődött el, hanem még egy másik írással. Ugyanis korábban írtam egy cikket arról, hogy Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének a pónilovát szeptemberben megölte egy farkas. A történet érdekessége az volt, hogy ezzel nagyjából egy időben Von der Leyen utasította az Európai Bizottság tisztviselőit, hogy vizsgálják felül az európai farkasok védelmére vonatkozó szigorú szabályokat – de ez a mostani cikk szempontjából tulajdonképpen nem fontos.
A cikkem megjelenése után azonban a WWF kifogásolta, hogy a sajtó – illetve én – túlantropomorfizálta a farkast mint olyat, ezzel rontva az amúgy sem közkedveltségnek örvendő állat megítélését. Bár nem gondolom, hogy az én cikkem miatt számottevően gyarapodott volna a farkasokat nem szerető emberek tábora, mégis azt hiszem, hogy tartozom az ordasoknak azzal, hogy egy kicsit kitárgyaljuk: miért is olyan méltatlan a megítélésük a popkultúrában.
Elevenítsük csak fel azt az ellenszenvet!
Elsőre talán nem gondolnánk, hogy milyen mennyiségben ömlik ránk a farkasellenes propaganda, miközben az emberek többsége csak az állatkertben találkozik ezekkel az állatokkal. Már egészen kis korunkban kezdik a kampányt, ott van például a Piroska és a farkas, A három kismalac, A farkas és a hét kecskegida. Az angol egyszerűen Big Bad Wolfként, azaz nagy gonosz farkasként azonosítja a visszatérő főgonosz farkast. De hogy ne csak Grimm-mesés példákat említsek, a Bibliában is visszatérő szereplők a farkasok, amiket Jézus lényegében a bűn allegóriájaként használ azokban a példabeszédeiben, amikor a híveket a nyájának nevezi.
Sőt, meglepő módon a mai napig egészen sok negatív farkasábrázolással találkozhatunk. Néhány nappal azután, hogy megírtam a cikkemet, egészen véletlenül beültem egy moziba, hogy megnézzem a Csizmás, a kandúr második részét. A mesében Csizmás Kandúr rájön, hogy a kilenc életéből már elhasznált nyolcat, és meg is jelenik érte a kaszás, akit először fejvadásznak néz. És hát milyen állat alakítja a mesében a vérszomjas kaszást? Hát persze hogy egy farkas.
Persze találhatunk pozitív farkasábrázolást is az irodalomban vagy a filmekben. Ott van például Romulus és Remus, akiket egy anyafarkas táplált, miután a születésük után a rokonuk úgy döntött, hogy inkább meg kellene őket ölni. De hasonlóan családként megjelenő farkasok vannak a Dzsungel könyvében is. Ezekben a történetekben a farkas tulajdonképpen gondoskodóbb lénynek tűnik, mint az ember. De a modern mesékben is vannak olyan farkasábrázolások, amelyek sokkal pozitívabban festik le az ordasokat, pont a Csizmás, a kandúrhoz is kapcsolódó Shrek-filmekben szerepel például egy cross-dresser farkas, ami Piroska nagymamájának ruháiban mászkál, és amúgy jóban van a három kismalaccal.
Bár a mesék lehetnek okozói a farkasok iránti ellenérzéseknek, főleg gyerekek körében, ezek a történetek inkább tünetei a negatív megítélésnek. A mesék nem azért születtek, hogy a gyerekek szimplán féljenek a farkastól, hanem inkább azért, hogy egyértelmű legyen: a farkastól érdemes félni. De miért is?
Na jó, de miért utáljuk őket?
Bizonyos szempontból jogosnak tűnik, hogy az ember az évszázadok folyamán nem volt túl jóban a farkassal, hiszen ezek az állatok sokáig nagy veszélyt jelentettek a megélhetésére: elragadhatják az ember haszonállatait, és a vadon élő állatok vadászatában is vetélytársak. Ha csak ezt nézzük, akkor logikus, hogy a farkas nem a legkedvezőbb színben tűnt fel az elmúlt évezredek irodalmában. Ugyanakkor mégsem egyértelmű, hogy miért pont a farkas az a faj, ami ennyire démonizálódott. Ott van ugyanis a medve vagy a különböző nagymacskafajták, amik szintén veszélyt jelentenek az emberre és az állataira.
Mégis, ezeknek az állatoknak közel sem olyan rossz a megítélésük, mint a farkasnak, sőt a medve kifejezetten pozitív képzettársításokat kapott.
„Feltételezésem szerint a mélyebb magyarázatnak köze van ahhoz a tényhez, hogy a farkasok sok tekintetben jobban hasonlítanak az emberre, mint bármely más állatfaj, amellyel megosztoztunk a természeten – legalábbis mióta a modern ember elhagyta Afrikát” – mondja például magyarázatában Kirk Robinson filozófus, állatvédő. Szerinte a farkasok nagyon szociálisak, és ugyanúgy kiterjedt családszerű csoportokban, vagyis falkákban élnek, mint a mi őseink. Robinson szerint az is feltételezhető, hogy a farkasok és az emberek egy időben egymás segítségére is voltak az élelemszerzésben: a farkasok elvezethették az embereket a vadászható vadakhoz, az emberek pedig valószínűleg bőségesen hagytak maradékot a farkasoknak.
Na jó, de ha ennyire hasonlítunk, és lehetett pozitív oldala is a farkasok és az emberek kapcsolatának, akkor miért is nem vagyunk jóban? Robinson szerint a válasz az emberi civilizációban rejlik: „Ahogy az emberek egyre »civilizáltabbá« váltak, és egyre kevésbé függtek a vad természettől, kialakult bennük az az elképzelés, hogy különlegesek. […] És ezzel együtt egyfajta öngyűlölet és félelem alakult ki a civilizálatlan, de természetes késztetéseinkkel szemben, amelyeket el kellett fojtani ahhoz, hogy a civilizáció létezzen” – írja.
Robinson Freudra is hivatkozva úgy értelmezi ezt, hogy mindazt, amit civilizált lényként utálunk magunkban, ideértve az agresszióra való hajlamunkat, az alapvető állati természetünket és ösztöneinket, a farkasokra vetítjük, mivel a farkasoknak nincsen lelkiismeret-furdalásuk e tekintetben. Velük ellentétben a kutyák a civilizált emberek analógiájának is megfeleltethetők – persze Robinson szerint nemcsak ezért szeretjük őket, de ez is benne van. A farkas iránti ellenszenvünk tehát e magyarázat szerint nem a rettentő méretének, agyarainak vagy vérszomjának tulajdonítható, hanem inkább annak, hogy saját magunkra emlékeztet bennünket.
A Robinson-féle értelmezést alátámasztja, hogy a farkasemberekről szóló mesékben a farkasok az emberekben elfojtott erőszakot jelképezték. A farkasokat gyakran a szexuális vágyakkal is összefüggésbe hozták. A szüzességüket elvesztő fiatal nőkről például egy időben azt mondták az amerikai telepesek, hogy „látták a farkast” – írja Jon T. Coleman történész 2004-ben megjelenő Vicious: Wolves and Men in America című könyvében, amelyben az emberek és farkasok kapcsolatát vizsgálta.
Persze itt is lehet pozitív példát hozni a farkasok szimbolikájára: sokaknak a szabad szelleműséget jelentik, de ahogy korábban is írtam, az anyai ösztön megtestesítői is lehetnek.
Ne is féljünk a farkastól!
E cikk apropója ugyebár az volt, hogy Ursula von der Leyen pónilova egy farkas áldozatául esett. Bár az ügy rendkívül sajnálatos, azért ez nem jelenti azt, hogy fel kell újítanunk a jövőben a farkasokkal való rossz kapcsolatunkat. Főleg nem Magyarországon, ahol „csupán” 60-70 farkas él, leginkább a Bükkben és a Zempléni-hegység környékén.
A helyi farkasfalkák az emberre nem jelentenek veszélyt, kutyatámadásból tulajdonképpen több esetet lehet évente összeszámolni
– írja róluk a WWF.
Ezek az állatok egyébként hasznos helyet foglalnak el az ökoszisztémában, kordában tartják például az invazív fajokat. Az ember is profitálhat a jelenlétükből: a falkák élőhelyén visszaszorul vagy gyorsabb lefolyásúvá válhat a sertéspestis. Annak, aki esetleg közvetlen kapcsolatba kerülne velük, vagy farkasok által lakott környéken haszonállatot tartana, a káresetek és konfliktusok elkerülésének érdekében a többsoros villanypásztoros kerítést, illetve nagy testű házőrző kutya tartását javasolják.
