Nagyjából tíz éve tűnt fel először a Doomba, a Roomba nevű robotporszívók késekkel, láncfűrészekkel, pisztolyokkal és egyéb fenyegető eszközökkel felszerelt változata, és a koncepció a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Ha viszont tanultunk volna bármit a középkor közel-keleti bűnözőitől, inkább zseblámpákat szigszalagoznánk a robotporszívókra, hogy modern köntösbe csomagolva lemásoljuk azt a betörői trükköt, amikor egy teknős hátára gyertyát tettek, és így, mindkét kezüket szabaddá téve, a komótosan cammogó állat nyújtotta fénynél tulajdonították el a gyanútlan lakók ingóságait.
Ha egy időgéppel vissza tudnánk menni a 12. századi Perzsiába, és a hajnali órákban arra lennénk figyelmesek, hogy egy tehetős kereskedő háza előtt gyanús alakok sündörögnek, nem lenne meglepő, ha azt gondolnánk, hogy rosszban sántikálnak, esetleg már el is követtek valamit. Valószínűleg lenne is náluk egy csomó gyanús eszköz a feszítővastól a kezdetleges fúrókig, de ha valamelyikük ingujjából egy teknős is előkerülne, akkor kétség sem férhetne ahhoz, hogy a középkori iszlám világ hírhedt csoportjának, a Banu Szászánnak a csavargóival állunk szemben, akik a koldulástól a sarlatánságon át a rablásokig mindenféle módszereket bevetettek, hogy pénzhez jussanak.
A Banu Szászánról fájóan kevés feljegyzés maradt fenn, így rengeteg a kérdés a csoporttal, illetve annak tagjaival kapcsolatban is, de kapaszkodók azért így is vannak, egy brit történész, Clifford Bosworth pedig 1976-ban egy nagyon részletes könyvben igyekezett összeszedni a csoport eredetét, illetve azt is, hogy pontosan miként illeszkedett a középkori iszlám világába. Az említett teknősös trükköt is Bosworth írta le részletesen, és a könyvéből az is kiderült, hogy nem ez volt a furfangos betörők egyetlen ravasz húzása. A Magyarországon jóval később tevékenykedő házásó betyárokhoz hasonlóan alapvetően a közel-keleti rablók is előszeretettel jutottak be aláásással az áldozataik házába, de a falak kifúrása és az ajtók felfeszítése is része volt az eszköztáruknak.
Mint Bosworth írja, miután valamilyen módon rést ütöttek a házon, először egy botra tekert ruhát dugtak be a lyukon, hogy a ház esetleg ott ólálkodó tulajdonosa ne a fejükre sújtson le egy husánggal, vagy akár egy karddal, aztán jöhetett a gyertyával felszerelt teknős. Az interneten feltűnő posztok alapján ezzel is azt próbálhatták kideríteni, hogy van-e otthon valaki, Bosworth azonban úgy gondolta, a teknősökkel azt akarták elérni, hogy ne nekik kelljen megvilágítaniuk a helyiséget. Ha továbbra sem tűnt veszélyesnek a helyzet, akkor a rabló homokot szórt be a résen – egyrészt, hogy kiderítse felébrednek-e az ott lakók, másrészt pedig, hogy ha igen, akkor a talpuk alatt csikorgó homokszemekből ez rögtön egyértelmű is legyen –, majd jöhetett a ház kirámolása. Bosworth szerint az általuk csapott zaj álcázására
gyakran babszemeket és száraz kenyeret rágtak, így ugyanis a lakók azt gondolhatták, hogy éppen egy macska fal fel egy elejtett patkányt vagy egeret.
Ebből az egészből simán lehetne középkori heistfilmet is forgatni, különösen azért, mert azt Bosworth is hozzáteszi, hogy az iszlám alvilág ügyes-bajos dolgairól tényleg csak pár forrásból lehet tájékozódni, szóval nem is nagyon lenne megkötve a rendező keze. Igazából még azt sem lehet pontosan tudni, hogy egyáltalán honnan jött a Banu Szászán név. Az Encyclopædia Iranica szerint az egyik potenciális magyarázat az, hogy a csoportot egy bizonyos Szászán sejk alapította, aki egy ősi perzsa uralkodó fia volt, ám miután kitúrták őt az utódlási sorból, vándorolni kezdett, és más csavargókat maga köré gyűjtve megalapította a csoportot. A másik lehetőség az, hogy a perzsáknál jelentősen megnőtt a koldusok és a csavargók száma a 7. századi arab hódítás után, és miután gyakran adták ki magukat a bukott Szászánida-dinasztia leszármazottainak, rajtuk ragadt a név.
Az is lehet persze, hogy egyik elmélet sem igaz, de az biztos, hogy a Banu Szászán elnevezést akkoriban széles körben használták mindenféle bűnözőre, a csoport tagjai pedig büszkén vállalták az identitásukat. Bosworth szerint egyébként a legtöbben közülük nem betörők voltak, hanem közönséges csalók, akik a hívőket verték át különféle módokon. Ezen természetesen főként az iszlámhívőket kell érteni, akik hajlamosak voltak kinyitni az erszényüket, ha valaki ereklyéket vagy csodákat ígért nekik, de egy másik szerző, Amira Bennison szerint az olyan csalók sem voltak ritkák, akik a közönségtől függően keresztény, zsidó és muszlim történeteket is gond nélkül meséltek, persze nem ingyen.
Az ilyesmi nem csak az iszlám világra volt jellemző, a Banu Szászán tagjai azonban jóval furfangosabbak voltak a kortársaiknál, egyes szakértők szerint főként azért, mert a Közel-Keleten ekkor már jelentős urbanizáció zajlott. Bagdadnak például az Abbászida Kalifátus fővárosaként több százezer lakosa volt, egy ilyen környezet jóval nagyobb szakértelmet és kreativitást igényelt, mint ha sima útonállók lettek volna. Ezt az egyik legjelentősebb arab próza- és történetíró, al-Dzsáhiz írásaiból is le lehet szűrni, de igazán egy kevésbé ismert szíriai író évszázadokkal később született könyve világít rá, amely alapján csak a betörők tarsolyában hatszázféle trükk volt, de a csaló ékszerészek, az alkimisták és a pénzváltók is letaglózóan sokféle módon tudták átverni az embert.
Persze a Banu Szászán nem korlátozta a nagyvárosokra a tevékenységét, és a tagjai a gyérebben lakott területeken is hasonlóan érdekes megoldásokat alkalmaztak. A tevetolvajok hercegének nevezett bűnöző például állítólag előszeretettel engedett szabadjára kullancsokat a tevepásztorok táborainál, majd a fájdalomtól megvadultan szaladgáló állatok közül annyit lopott el, amennyit csak tudott. A tevéket védő őrkutyákra is volt megoldása: őket a korabeli feljegyzések szerint egy olajos üledékből és levágott hajból készített eleggyel tette harcképtelenné. A Banu Szászán tehát lényegében mindenhol működött, és kifejezetten befogadó is volt, nemcsak a munkavégzés helyszíne, hanem annak intenzitása alapján is – a közönséges gyilkosoktól az olykor csalásokra fanyalodó vándorköltőkig.
Forrás: Islam’s Medieval Underworld (Smithsonian Magazine)