Ha valaki gyalog elindul az Egyesült Államok keleti partján fekvő New Yorkból az átellenes oldalon található San Franciscóba, az útja során tutira bele fog botlani jó pár hatalmas betonnyílba. Némelyik mellett egy kis kunyhó is van, másokból meg acéltorony tör a magasba, vannak kifogástalan állapotúak és olyanok is, amelyek már teljesen szét vannak repedezve. Az alakjuk sem egyforma, és nem is mind ugyanabba az irányba mutatnak, de ugyanabból a célból alkották meg őket: hogy utat mutassanak azoknak a pilótáknak, akik a légipostát szállították az ország egyik feléről a másikba.
A transzkontinentális levelezés már jóval a repülőgép feltalálása előtt megoldandó probléma volt az Egyesült Államokban, elég csak arra gondolni, hogy a nyugati parton fekvő Kalifornia két évvel az ottani aranyláz kirobbanása után, 1850-ben az USA tagállama lett, San Francisco pedig pár szánalmas kis sátorból virágzó várossá nőtte ki magát. Persze ekkoriban azért még bőven vad volt a vadnyugat, az országot legjobb esetben is három hétig tartott átszelni, és nem is volt veszélytelen az utazás, ezért is volt óriási dolog, amikor a Pony Express 1860 és 1861 között tíz napra csökkentette az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán partja közötti üzenetküldés idejét.
A legendás postaszolgálat ugyanakkor nem volt túl hatékony, és bár működése alatt komoly pénzeket kapott, a polgárháborús fenyegetés miatt elvont források, illetve az 1861-ben létrejött távírószolgáltatás megpecsételték a sorsát. A 19. század végére az amerikai nyugat meghódítása lényegében befejeződött, ami sokkal biztonságosabbá tette a levelezést, gyorsabb viszont nem lett, így a visszatérésére a repülőgépek megszületéséig kellett várni.
1911-ben már hivatalosan is szállítottak légipostát Amerikában, a repülés első valódi áttörését elhozó első világháború lezárulta után két évvel, 1920-ban pedig létrejött az első transzkontinentális légiposta-útvonal. Ezzel viszont még mindig nem jött el a levelezés ideje, mert repülni sem éjszaka, sem rossz időben nem lehetett, így hiába volt nagyságrendekkel gyorsabb módszer, nem volt elég rugalmas és megbízható ahhoz, hogy ténylegesen lehessen rá támaszkodni. Így jöttek be a képbe 1924-ben a betonnyilak, ami amúgy teljesen logikus is volt, hiszen a pilóták egyébként is földi objektumok segítségével tájékozódtak a levegőben.
Hogy a nyilakat éjszaka is lássák, gázlámpákkal szerelt világítótornyokat is telepítettek melléjük, amiket jó időben akár 16 kilométerről is látni lehetett, alattuk kisebb fények morzézték a jelzőfény kódját, hogy az is egyértelmű legyen a pilótáknak, hogy éppen hol járnak, és bizonyos időközönként leszállópályákat is telepítettek melléjük vészhelyzet esetére. A rendszernek egyből nagy volt a sikere, az első év végére már több mint 500 jelzőfény működött Amerikában, az 1920-as évek végére pedig a technológia fejlődése miatt több mint 60 kilométerről is látni lehetett a fényeket, a hálózat pedig New Yorktól egészen San Franciscóig ért.
A rendszer egészen 1933-ig működött teljes kapacitással, ekkora azonban a rádióalapú rendszerek végérvényesen kiszorították a vizuális jeleken alapuló elődjeiket, a nagy gazdasági világválság miatt pedig forrás sem nagyon volt a működtetésére. Néhány jelzőfény ezután is működött, egészen a negyvenes évekig, amikor elrendelték a legtöbb torony elbontását, mert az országnak minden acélra szüksége volt, hogy el tudják látni az amerikai hadsereget a második világháborúban. Az utolsó tornyot hivatalosan 1973-ban kapcsolták le, bár egyes források szerint Montana állam nyugati, hegyes vidékein még a 2010-es években is működtettek több jelzőfényt is.
Mára egy rakás nyilat eltüntettek különféle építkezések miatt, többet teljesen benőtt a gaz és szétmorzsoltak a fagyok, de van olyan állomás is, ami új funkciót kapott, és például tévétoronyként működik. Átrepülni tehát nehezen lehetne ezek alapján az országot, de felkutatni azért így is fel lehet őket, és ehhez különféle gyűjtések is segítséget nyújtanak, például ez itt, sőt, vannak olyan tornyok, amelyeket még a Google Utcaképen is látni lehet, Missouriban például egy Sam Graves nevű republikánus kongresszusi képviselő kertjében áll egy az országút mellett.
Felhasznált források
- Concrete Arrows and the U.S. Airmail Beacon System (Sometimes Interesting);
- The 80-year-old concrete arrows that helped deliver the mail (Verge)
