2022. december 11. – 16:25
A Déli-sark és az akörül elterülő kontinens meghódítása, kutatása és felfedezése a 21. századra sem lett sokkal könnyebb, a kegyetlen körülmények ugyanis lényegében változatlanul embert és gépet próbálók. A második világháború előtti időszakban Amerika nagy súlyt fektetett a terület megismerésére, hajókkal, kutyaszánokkal, repülőkkel vették célba Antarktikát, de volt expedíció, amihez külön gépszörnyet terveztek.
Ez volt az Antarctic Snow Cruiser, ami a tervek szerint egy teljes éven át lett volna öt kutató és egy kutya otthona, simán meg kellett volna tennie 8000 kilométert a jeges környezetben. A vége viszont csúfos kudarc lett: alig bírták használni, egy idő után rájöttek, hogy mobil helyett inkább állandó kutatólabornak jó csak, és hiába nőtt elég nagyra, a 17 méter hosszú, 6 méter széles, 5 méter magas óriás sorsáról senki nem tud – több méter hó és jég alatt van, esetleg leszakadt, és egy jégtáblán sodródik, vagy már rég a tenger fenekére süllyedt.
A sarkkutatók megtestesült álma
Az Antarctic Snow Cruiser az 1939–1941 közé tervezett amerikai Antarctic Service Expedition egyik fontos része volt. Ez Richard E. Byrd admirális harmadik, az Antarktiszt megcélzó expedíciója volt, aminek a fontosságát jelzi, hogy a haditengerészet, a külügyminisztérium, a pénzügyminisztérium és a belügyminisztérium együtt finanszírozta.
Az ő közbenjárásuk is szükséges lehetett ahhoz, hogy kibérelhessék az expedíciónak a chicagói Armour Institute of Technology által tervezett és épített óriási, kísérleti gépet, ami 150 ezer dollárba került. Az Antarctic Snow Cruisertől rengeteget vártak, joggal, tekintve, hogy tervezője, Thomas Poulter külön erre a célra alkotta meg. Poulter maga is részt vett egy korábbi déli-sarki expedíción, amely majdnem tragédiával ért véget, amikor az időjárás miatt a bázison ragadt. Ekkor ötlött a fejébe, hogy mi lenne, ha a bázis képes lenne mozogni.
A hatalmas, háromméteres átmérőjű jármű puha kerekeit direkt úgy tervezték, hogy jobb tapadást nyújtsanak mocsaras, havas, jeges területeken. Egyedi, dízel-elektromos hajtást kapott, a kerekeket külön, egyenként 75 lóerős motor hajtotta. Normál körülmények között közel 50 km/h-s sebességre volt képes, és akár 35 százalékos emelkedőn is fel tudott menni.
A jármű eleje és hátulja is billenthető volt, hogy ha a Déli-sark felé tartva egy közepesebb szakadék kerül az útjába, azon is át tudjon kelni. A tervezők szerint akár négyméteres hasadék sem okozott problémát az Antarctic Snow Cruisernek – előbb a kocsi elejét billentették meg, hogy a szakadék túloldalán csúszni tudjon a jégen, miközben az első két kerék nem akad meg a hasadékban, majd ugyanezt játszották el fordítva a hátsó tengely kerekeivel is.
Az Antarctic Snow Cruisert magát mobil laboratóriumnak szánták, összesen öt ember és egy kutya lakhatott volna rajta az eredeti elképzelések szerint egy teljes évig. A tetején ráadásul egy repülőt is cipelt, ami szintén elengedhetetlen kelléke volt az akkori expedícióknak.
A belsejében az irányítófülke mellett szerelőműhely, konyha, raktár és hálóterem is volt, de jelentős mennyiségű helyet foglalt el az üzemanyagtartály is – a jármű saját magának közel 19 ezer liter gázolajat cipelt, és még majdnem 3800-at a tetején tárolt repülőnek.
Rögös út
Az Antarctic Snow Cruiser viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az, hogy valami nincs rendben, igazából már az expedíció előtt is gyanús lehetett volna. Önmagában már az küzdelmes volt, hogy a hatalmas méretű gép hogyan jut el Chicagóból Boston kikötőjébe. Mivel nem nagyon fért fel semmiféle szállítóalkalmatosságra, közúton indult meg – elég szokatlan látvány volt, ráadásul a mérete is remekül kiütközik, ahogy normál kocsik sorfala között haladt el egy kétsávos úton. Útközben viszont egy teherautóval is ütközött, és nekiment egy hídnak, ami miatt az árokba csúszott (ahol három napot vesztegelt). Mindez jelezhette volna, hogy talán a jég hátán sem mozog majd annyira otthonosan.
A tank és busz közötti átmenetként felfogható jármű olyan nagy volt, hogy az expedíciót szállító hajóról is lelógott, ahogy keresztben parkolt a fedélzeten. Antarktikához érve a hajóról lejuttatása sem volt zökkenőmentes, a rögtönzött rámpa ugyanis beszakadt alatta, így majdnem felborult az expedíció első méterein.
Mindez már 1940. január 15-én történt, ekkor kezdődött az Antarctic Snow Cruiser igazi küldetése. Ami nem tartott igazán sokáig. Hamar kiderült ugyanis, hogy a hatalmas, ámde minta nélküli kerekek – nem annyira meglepő módon – semmiféle tapadásra nem leltek a hóban, gyakran csak állóhelyzetben forogtak, már amikor nem süppedtek úgy egy méterre a hóba.
Hogy valamit mégis kezdjenek a méregdrága behemóttal, a kezelői a két pótkereket felerősítették az első tengely szélére, hogy ott kettő helyett négy kerék legyen, a két hátsó kerékre pedig láncot szereltek, hogy növeljék a tapadást – sokat azonban ez sem segített. A járművet legjobban akkor tudták használni, ha tolattak vele, így elég hamar átálltak egyfajta rákjárásra. Ezzel a módszerrel 150 km volt a legnagyobb táv, amit egyhuzamban meg tudtak tenni.
Az világos volt, hogy biztosan nem jutnak el a járművel a Déli-sarkig, a minimális és nehézkes mozgás közben viszont legalább a tudományos vizsgálatait viszonylagos nyugalomban tudta elvégezni az ötfős személyzet. Nem is nagyon tehettek volna mást, hiszen maximum kutyaszánon próbálhattak volna meg haladni, miután a magukkal cipelt repülő motorja hamar felmondta a szolgálatot, ezért azt hajóra kellett tenni, hogy megszereljék.
Örökre nyoma veszett
1941 elejére bebizonyosodott, hogy nem a mobil laboratóriumi funkció a jármű jövője, ezért leparkoltak vele, és sima laborként kezdték használni. Amikor pedig Amerika is belesodródott a második világháborúba, és mindenkit visszarendeltek az expedícióról, óriási póznákat rögzítettek az Antarctic Snow Cruiserre, hogy a hó alatt is megtalálják.
Öt évvel később, 1946-ban egy, a haditengerészet által vezetett expedíció rá is bukkant. Állításuk szerint remek állapotban volt, csak fel kellett pumpálni a kerekeit, és egy picit kellett csak bütykölni, hogy beinduljon, nagyobb hasznát viszont nem vették a váratlan felfedezésnek.
1958-ban aztán egy nemzetközi kutatócsoport vette észre a hóból kilógó póznákat. Amikor átásták magukat úgy hét méter havon, azt találták, hogy a behemót belseje lényegében teljesen érintetlen, olyan jól tartott a szigetelés. De sokra ők sem mentek a mozgásképtelen laborral, így hagyták, ahol találták.
Ez volt az utolsó feljegyzés az Antarctic Snow Cruiser tartózkodási helyéről. Pár évvel később, 1963-ban egy óriási darab leszakadt a Ross-selfjégről, pont ott, ahol a Little America III nevű kutatóállomás is volt, aminek oldalában leparkoltak a járművel. Arról viszont nem készült feljegyzés, hogy pontosan hol helyezkedett el, így azt sem tudni, hogy abban az úszó jéghegyben volt-e, aminek oldalából kikandikáltak a kutatóállomás romjai. Ha nem, akkor vagy egy másik jégheggyel együtt szakadt le, vagy a selfjégen maradt, vagy a jégtábla leszakadásával a tenger mélyére süllyedt.