Az angol igáslovak évszázadokon át habzsolták a lókenyeret

2022. november 17. – 09:02

Az angol igáslovak évszázadokon át habzsolták a lókenyeret
Fotó: Eva Manzano / iStockphoto

Másolás

Vágólapra másolva

A lovak etetése manapság aligha tartozik bele egy átlagember életébe, de azt valószínűleg így is mindenki tudja, hogy ha kedveskedni akarunk egy lónak, akkor almával, esetleg kockacukorral érdemes kínálgatni az állatot. Talán még az is benne van a kollektív tudattalanban, hogy a lovak amúgy általában szénát esznek – bár manapság talán már jellemzőbb a kifejezetten nekik gyártott táp –, az viszont biztosan nem, hogy Angliában korábban évszázadokig etették kenyérrel őket. Pedig így volt, a lókenyér ráadásul több okból is nagyszerű találmány volt:

  • egyrészt, mert ennél hatékonyabb módja nemigen volt a nagy étvágyú és energiaigényű igáslovak feltankolásának;
  • másrészt pedig, mert így a pékek olyan alapanyagokat is fel tudtak használni, amelyeket egyébként ki kellett volna dobniuk.

A lókenyér a középkortól egészen az 1800-as évek második felében berobbanó ipari forradalomig nagy népszerűségnek örvendett, a szállítmányozásban betöltött szerepét pedig jól mutatja, hogy annak idején külön kategóriába sorolták és külön is szabályozták. Meg volt szabva például, hogy mely pékek süthették, hogy mekkorának kellett lennie, hogy mennyiért lehetett adni, és olykor még az is, hogy miből kellett csinálni. Mindez persze nem is volt meglepő, a lókenyér mindenhol ott volt Angliában, a lovak mellett pedig a szegényebb rétegek is gyakran fogyasztották, hiszen jóval olcsóbb volt a fehér kenyérnél.

A lókenyér népszerűségének egyik összetevőjét abban kell keresni, hogy a középkori, hatalmas termetű igáslovak naponta nyolc-kilenc kilónyi ételt is beburkolhattak, az etetésüket pedig a lehető leggyorsabban kellett lezongorázni, hogy egy hosszabb út után mielőbb indulhassanak is a következőre. A kenyér kiváló volt erre a feladatra, mert ahogy William Rubel történész (és pék) is írta 2011-es tanulmányában, jobb kalória- és fehérjeforrás volt a szénánál és a feldolgozatlan gabonaféléknél is, így a lovak gyorsabban tudtak regenerálódni, ha ezt ették. Emellett cipelni is egyszerűbb volt, mint többkilónyi szénát vagy abrakot, szóval lényegében azt a szerepet töltötte be, mint a modern kor préselt lótápjai. Olyannyira, hogy Rubel szerint annak idején is előfordult, hogy úgynevezett pelleteket csináltak a kenyérből.

Emellett a lókenyér arra is tökéletesen alkalmas volt, hogy a pékek felhasználhassák a fehér kenyér sütése közben keletkező alapanyagokat. Noha Rubel szerint már évszázadokkal ezelőtt is elterjedt volt az a manapság rendkívül népszerű nézet, hogy a legfinomabb kenyér nem feltétlenül finomlisztből készül, és nemcsak búzalisztet használnak hozzá, alapvetően azért a hierarchiában a kelesztett, lehető legfinomabbra őrölt lisztből készült kenyerek voltak legfelül, a lapos, durva őrlésű lisztből készült, kelesztés nélküli kenyerek – mint a legtöbb lókenyér – pedig legalul helyezkedtek el. A lókenyérhez nem kellett más, csak a búza őrlése után visszamaradt korpa, némi liszt – általában rozs- vagy babliszt – és víz. Dagasztani és keleszteni sem kellett, csak betolták a kemencébe, a végeredmény pedig egy lapos, barna korong lett,

ami egyébként az extra rostok és a teljes kiőrlésű gabonával asszociált összetettebb ízek miatt valószínűleg nem is lehetett rossz.

Ennek ellenére persze főként a szegények ételeként tartották számon a lókenyeret, amely éhínségek idején szinte minden vidéki család asztalán ott volt, a szegényebbek pedig még bőséges időkben is ezt ették. Rubel szerint az angol társadalomban a 17. századig alapvetésnek számított, hogy a lókenyér a szegénység indikátora, így nem volt véletlen, hogy az irodalmi művekben is így tűnt fel. Az Every Man Out Of His Humour című 16. századi szatirikus vígjáték tehetős szereplője például úgy inzultál egy csapat parasztot, hogy „ti meztéllábas, lókenyérzabáló gazemberek”. Ekkorra egyébként már a lókenyereknél is megjelentek a finomlisztből készült, kelesztett kenyerek, amelyekkel főleg a nagy presztízsű versenylovakat etették, ezzel magasabb polcra helyezve őket nemcsak a többi lóhoz, hanem indirekt módon a szegényebb emberekhez képest is.

Késő középkori angol pékség – Fotó: Universal History Archive / Getty Images
Késő középkori angol pékség – Fotó: Universal History Archive / Getty Images

A lókenyér népszerűségét végül az ipari forradalom törte le. Miután 1830-ban átadták a Liverpoolt és Manchestert összekötő vasútvonalat – ami az első két város közötti, személyforgalmat is lebonyolító közforgalmú vasútvonal volt a világon –, a lovak néhány évtized alatt kiszorultak a szállítmányozásból, így már nem volt szükség arra, hogy lókenyérrel turbózzák fel őket az utak között. A lókenyérrel manapság már inkább a szegénységgel összefüggésben foglalkoznak a szakértők, és természetesen gyakran megpróbálják reprodukálni is őket, ami nem is túl nehéz, elvégre rengeteg recept maradt fenn az utókornak.

A legrészletesebbek ezek közül Gervase Markham nevéhez fűződnek, ami nem is meglepő – Markhamnak kulcsszerepe volt abban, hogy a versenylovak egyre jobb kenyereket ehettek, miután pedig itt komoly pénzek forogtak kockán, a receptekben is fontos volt a precizitás. A slusszpoén pedig az, hogy a teljes kiőrlésű forradalom nyomán manapság a legtöbben imádják is az egykor a szegénységgel összeforrott lókenyereket. Ha valaki kedvet kapott hozzá, Rubel tanulmányának végén hat receptet is talál, ehhez ide kell kattintani.

Felhasznált források

  • For Centuries, English Bakers’ Biggest Customers Were Horses (Atlas Obscura);
  • English Horse-bread, 1590–1800 (William Rubel)
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!