A magyar ábécében egy rakás olyan betű van, amelyekkel a világból is ki lehetne üldözni egy átlagos külföldit, pedig nem nehéz belátni, hogy sokkal logikusabb megkülönböztetni a Dzs és a J betűt ahelyett, hogy az angolokhoz hasonlóan kontextustól tennénk függővé, hogy éppen melyik hangot kell használni, ha J betűt látunk leírva. (Oké, a J-LY kérdéskört most inkább elegánsan kerüljük ki.) Ugyan a legtöbb európai ország ábécéje a latinból eredeztethető, mindegyik tele van ilyen sajátosságokkal, az olaszban például alapjáraton nincs is J. Pedig a latinban még volt, méghozzá egy Gian Giorgio Trissino nevű olasz nyelvésznek köszönhetően, aki a 16. században először tett különbséget az I és a J között.
A latin ábécé már valamikor Kr.e. 600 körül kifejlődött az etruszk írás felhasználásával, a legismertebb, huszonhárom betűből álló formáját azonban a Római Köztársaság bukásának környékén nyerte el, miután Görögország meghódítását követően a görög Y-t és Z-t is beépítették, illetve a G is megjelent külön betűként. A latin nyelvoktatásban a mai napig ezt az ábécét használják, és a latin ábécét használó országok is ezt veszik alapul, persze olykor jó pár kiegészítéssel, ahogy az a magyar nyelvnél is látható. Szembetűnő ugyanakkor, hogy ebben az ábécében még több olyan betű is hiányzott, ami ma a legtöbb helyen alapvetésnek tekinthető, mai szemmel főként az U és a J ilyen.
Ha valaki látott már latin szöveget, az nyilván kitalálta, hogy az U azért hiányzik, mert a rómaiaknál a V jelölte ezt a hangot is, így nem volt szükség arra, hogy külön szerepeljen az ábécében. A rómaiak által használt nagybetűs (maiuscula) változatban csak V létezett, a középkorban megjelent kisbetűs írásmódban (minuscula) viszont már az u is megjelent, sőt, Jakó Zsigmond és Radu Manolescu A latin írás története című könyve szerint hangtanilag is megkülönböztették egymástól a két betűt, csak ugyanúgy jelölték őket: a korábbi Karoling-írásban a kerek U, aztán a gótikusban a hegyes V változatban. Itt érdemes megemlíteni a W-t, ami szintén nem létezett a klasszikus latin ábécében, de miután a germán nyelvekben a V a teljesen eltérő f hangot jelölte, elkezdték VV-vel – vagy uu-val, amiből a W angol neve, a „double u” is származik – jelölni a v-t.
A J esetében is hasonló volt a helyzet, helyette az I-t használták a rómaiak, ahogy azt például John Byron Kuhner nyelvész is írta két éve az Inside the Vatican című lapban, a J csak kacskaringós díszítőelemként tűnt fel, amikor a szövegben két I követte egymást. A legtöbb online forrás, például a Dictionary.com is kiemeli, gyakran szerepelt egyesekkel végződő római számok végén is, például úgy, hogy XIII helyett XIIJ-t írtak. Jakó és Manolescu szerint a J betű már a hetedik században bekerült a latin ábécébe, hogy ezzel is jelöljék az I és a J közti különbséget, illetve a használat milyenségét – a mai értelemben vett megkülönböztetés viszont csak a 16. században terjedt el. Az ötlet, hogy különbséget tegyenek az I és a J között, Gian Giorgio Trissino filozófus-nyelvész fejéből pattant ki, aki így akart különbséget tenni
- például az ierunt szóban (magyarra fordítva ők mentek) megjelenő, magánhangzó i hangja,
- illetve a Iesus (ezt talán nem kell magyarázni) mássalhangzó j hangja között.
Trissino 1524-ben a De le lettere nuωvamente aggiunte ne la lingua Italiana című esszéjében vetette fel a J bevezetését, ez pedig végül a külön betűként kezelt V mellett meg is ragadt lényegében egész Európában. Trissino egyébként bevezette volna például az ó hangot jelölő Ꞷ-t (a görög ómega), illetve az Ɛ-t (a görög epszilon) is, de egyik sem épült be a helyesírásba. A J-t egy darabig Olaszországban is használták, mára azonban szinte teljesen kikopott, többnyire latin szavakban, jövevényszavakban és tulajdonnevekben szerepel – szóval különösen vicces, hogy az egyik legismertebb olasz focicsapat, a Juventus neve mégis J-vel kezdődik. A kiejtése viszont végül egyáltalán nem lett egységes, legalább ugyanannyian használják a nálunk is ismert, sémi nyelvekből származó j (a nemzetközi fonetikai ábécé szerint /j/) hangot, mint az angoloknál megjelenő dzs-t (vagyis /dʒ/-t).
