Ékszerrel díszített, szentnek hitt csontvázak, amiket aztán jobbnak látott elfelejteni a katolikus egyház

2022. május 26. – 05:03

Ékszerrel díszített, szentnek hitt csontvázak, amiket aztán jobbnak látott elfelejteni a katolikus egyház
Feldíszített csontváz egy svájci templomban – Fotó: iStock / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

1578-ban, Róma katakombáit feltárva rengeteg, addig elzárt csontvázra bukkantak korabeli régészek. A feljegyzések eltérnek arról, hogy a Vatikán parancsára szándékosan keresték-e meg ezeket a maradványokat, vagy véletlenül bukkantak rájuk, annyi biztos viszont, hogy a csontokról azt gondolták, többségük mártírhoz tartozik. A személyazonosságuk viszont sosem derült ki, ennek ellenére az egyház – nem kis logikai ugrással – úgy döntött, a vallás népszerűsítésére használják majd őket.

Ezt két céllal tették: egyrészt a különböző templomokból eltűnt ereklyéket próbálták pótolni, másrészt az egyre több régióban terjedő protestantizmus népszerűségét igyekeztek ellensúlyozni a gondosan újra összeállított csontvázakkal, amikre ráfogták, hogy szentek maradványai.

Mindez bő két évszázadon át tartott, a célterületen, a mai Németország, Svájc és Ausztria területén található templomokban pedig különleges műgonddal fogadták az egyház központjából érkezett csontvázakat, és éveket áldoztak arra, hogy a túlvilági lét dicsőségét hirdető pompával borítsák el a szentnek hitt maradványokat. Ezzel egyébként az ismeretlen maradványok meglehetősen extrém vallási propagandaeszközzé váltak. Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ékszerekkel és aranyből szőtt ruhákkal borították be a csontvázakat, egyes esetekben még a szemüreget is ékszerekkel töltötték meg, a fogakat pedig aranyra vagy drágakőre cserélték ki.

A költségeket nem ritkán gazdag helyiek állták, és így az egyházi propagandán felül reklámeszközzé is váltak, a „szentet” ugyanis a megbízó nevezte el, vagyis az idők folyamán a tehetős család hozzájárulását is hirdette, nem csak a túlvilági élet reményét.

A végeredmény viszont valóban káprázatos lett, alighanem már csak emiatt is tömegek tódulhattak a templomokba. Jött viszont a felvilágosodás a 17. század végén, és vele a szakítás a római katolikus egyház által uralt vallással, idővel pedig erősen megkérdőjeleződött az is, hogy valóban szentekről van-e szó. Ennek fényében enyhén szólva is kellemetlen lett az arannyal és drágakövek hadával díszített ereklyék látványa a templomokban, így eldugták, vagy elég sok esetben lényegében megsemmisítették őket: a csontvázról szépen visszafejtették a drága díszt, amitől aztán megszabadultak.

Pár ilyen emlék viszont fennmaradt, egy fotós-író, Paul Koudounaris pedig ezek történetébe ásta bele magát a 2013-ban megjelenő, Heavenly Bodies: Cult Treasures & Spectacular Saints from the Catacombs című könyvével.

Az ékszeres csontvázak, vagy ahogy nevezik őket, „katakombai szentek” megítélése az idők során jelentősen megváltozott. A spirituális tárgyként tisztelt szentekből gyorsan az egyház szégyenfoltjává váltak, Koudounaris viszont elsősorban a titokzatos, nyugtalanító szépségük felől közelített hozzájuk. A CNN-nek nyilatkozva azt mondta a projektről, hogy elsősorban az vonzotta benne, hogy új kontextust teremtsen számukra: „Ne úgy tekintsek rájuk, mint bukott áhítati tárgyakra, hanem mint szép műtárgyakra.”

Fotó: Shutterstock
Fotó: Shutterstock

Egyedülálló nyomozása során Koudounaris arra jutott, hogy a díszítést szinte kivétel nélkül apácák és szerzetesek végezték, csak akkor léptek kapcsolatba egyházon kívüli szakemberrel, ha valami nagyobb, bonyolultabb dologra, például egy ezüstből készült páncélra volt szükségük. Az efféle csontvázak díszítésére különösen tökéletes választásnak bizonyultak az apácák, ők ugyanis gyakran foglalkoztak textilmunkával, csipkeveréssel és gyöngyfűzéssel, amit igen kiválóan űztek. A csontvázak díszítéséhez pedig pontosan ilyen készségekre volt szükség. Ráadásul ez a munka egyben kiváltságnak is számított.

A csontvázdíszítésnek nem volt központi művészeti irányvonala, régiónként eltért, ki hogyan fogott a dologhoz. Az egyik ilyen regionális szinten elterjedt fogás, hogy megpróbálták a halálban is humanizálni a maradványokat: a koponyát viasszal borították, hogy az arc valamivel emberszerűbb legyen, de ezt a célt szolgálták a szem helyére kerülő ékszerek, illetve bizonyos, ritkább esetekben a paróka is.

A szégyenletes fordulat

Ahogy már említettük, a felvilágosodás érkeztével alapvetően megváltozott a díszes csontvázakat érintő viszony. Az emberek elkezdték kétségbe vonni, hogy valóban szent mártírokkal van dolguk (a fennmaradó csontvázak a mai napig olyan néven ismertek, mint Szent Félix, Szent Benedek, Szent Getreu stb.). Ennek folyományaként sok csontvázról egyszerűen eltávolították az aranyat, ezüstöt, drágaköveket, a csontokat pedig névtelen sírokba dobálták, ezzel gyakorlatilag megsemmisítve őket.

A megmaradó csontvázak raktárakban, magán- és múzeumi gyűjteményekben vészelték át a századokat. Kutatása közben Koudounaris egy helyi templom oltárában lévő dobozban talált rá egy maradványra, amiről a templomban senki sem sejtette, hogy több mint egy évszázada ott rejtőzik.

Egy szent feldíszített csontváza egy Nürnberg melletti templomban – Forrás: DALIBRI / Wikimedia Commons
Egy szent feldíszített csontváza egy Nürnberg melletti templomban – Forrás: DALIBRI / Wikimedia Commons

A pusztulás sorsára kellett volna jutnia a magyar határ közelében, az ausztriai Melk bencés apátságában látható Szent Frigyes csontvázának is, Mária Terézia utóda, II. József magyar király (és nem utolsósorban a Német-római Birodalom császára) ugyanis utasításba adta, hogy minden olyan ereklyét meg kell semmisíteni, amelyről nem tudják hitelt érdemlően bizonyítani, hogy valódi szenthez kötődik. II. József a felvilágosodás eszméje szerint uralkodott, és szeretett volna megszabadulni az ostoba babonáktól és a kifogásolható tiszteletadástól.

Koudounaris szerint Frigyesre mindenképp vonatkoznia kellett volna II. József rendeletének, már pusztán a neve alapján is, aligha valószínű ugyanis, hogy bárkit Frigyesnek neveztek az 1578 előtti időkben Rómában (lévén hogy nem latin eredetű név). A csontvázat valószínűleg az az egyetlen tényező mentette meg, hogy azt maga II. József anyja, Mária Terézia ajándékozta az apátságnak.

Melkig sem kell elmennie annak, aki ilyen csontvázat szeretne látni, Kedves olvasónk jelezte, hogy a szentgotthárdi templomban Szent Vince vértanú a szószék alatt nyugszik, hasonló pompában. Az ereklyét Harrasi Herzan Ferenc gróf bíboros ajándékozta a templomnak. A Zala megyei Homokkomáromban pedig Kis Szent Félix maradványai láthatók egy üvegkoporsóban a kegykép alatt.

Aki viszont egyszerre többet is megtekintene, az a kelet-németországi, a német–cseh határ mellett található Waldsassenben például mindjárt tíz ilyen díszes csontvázat is láthat, jelenleg ez a legnagyobb, egy helyben található gyűjtemény. A város templomának tíz mellékoltárában egy-egy teljes, díszített csontváz látható, a főoltár mögött pedig két díszített csontvázmellszobor áll. A tizenkét darab az év hónapjait jelképezi.

A CNN cikkében Koudounaris több, tényleg káprázatos képe is megtekinthető.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom