2022. április 23. – 21:17
1982 szeptemberében Margaret Thatcher brit miniszterelnök Japánba utazott. A látogatás egyik furcsa mozzanata volt, amikor a Vaslédi büszkén prezentált az akkori japán kormányfőnek, Zenko Szuzukinak egy számítógépet, a ZX Spectrumot. Thatcher megmutatta Zenkónak, hogy melyik gombot kell megnyomni, mire a gépre kötött tévé képernyőjén megjelent egy sakkprogram, a japán miniszterelnök pedig udvariasan elképedt a brit csúcstechnológia láttán. A YouTube-on meg is csodálható mindez, sajnos csak pár másodpercben.
A jelenet a két ország közeledésének biztos jele volt. Japán és Nagy-Britannia között ugyanis még pár hónappal korábban is hűvös volt a viszony. Részben azért, mert Japán nem támogatta az 1982 áprilisában kitört Falkland-szigeteki háborút, részben pedig azért, mert a japán exporttermékek elkezdtek Angliába özönleni, ami nem volt jó hatással Nagy-Britannia fizetési mérlegére. Mindezek hatására a Thatcher-kormány összehozott egy titkos szakértői bizottságot, hogy megvizsgálja, milyen politikát érdemes folytatni Japánnal. A bizottság jelentésében arra jutott, hogy politikai és gazdasági szempontok is azt diktálják, hogy jóban kell lenni az ázsiai szigetországgal, és érdemes ösztönözni a japán befektetéseket a brit piacokon. Így szeptemberben a Vaslédi már a ZX Spectrummal villantott japán kollégájának, hogy megadja az alaphangot a tárgyalásokhoz.
Thatcher japán körútja fényes sikerrel járt. Nem sokkal később a Honda és a Nissan gyárakat – és így munkahelyeket – létesített Nagy-Britanniában, az 1983-ban japán miniszterelnökké előlépett, nyugatbarát Jasuhiro Nakaszone pedig jól együttműködött Thatcherrel. A ZX Spectrum viszont minden igyekezet ellenére lepattant a japán piacról. A hagyományosan protekcionista gazdaságpolitikát gyakorló ország akkor a szórakoztató elektronika úttörője volt olyan vívmányokkal, mint az első walkman, a Game & Watch kézikonzolok (amiket a köznyelv klónjaikkal együtt csak kvarcjátékként ismer) vagy éppen a játéktermek félhomályában villogó több százezer Pac-Man- és Space Invaders-gép. És Japánnak akkor már megvolt a maga házi számítógépe, a PC-9800 termékcsalád, így a politikai show-elemként használt ZX Spectrum nem hagyott jelentős nyomot. A brit gépnek az volt a sorsa, hogy Európában arasson óriási sikert. Éppen 40 évvel ezelőtt, 1982. április 23-án jelent meg, és ebből az alkalomból érdemes felidézni a történetét.
Olcsó pécét mindenkinek!
A ZX Spectrumról nem lehet beszélni elődei, illetve a szülőatyja, Clive Sinclair nélkül. Sinclair 1940-ben született mérnökcsaládba, és műszaki affinitását jól jelzi, hogy már tinédzserként techmagazinokba írt. 21 évesen már saját céget alapított, a Sinclair Radionicsot, és a hobbirádiós piacot célozta meg egy újfajta üzleti modellel: levélben lehetett tőle kiteket, vagyis készleteket rendelni, és egy ilyen készletből otthon lehetett összeállítani egy zsebrádiót. Termékeinek fejlesztésekor alapvető szempont volt az egyszerűség és az olcsóság – volt olyan számítógépe, aminél előbb határozta meg az árat, aztán ahhoz igazította a hardvert (ami azt jelentette, hogy a gépen dolgozó mérnökcsapattal izzadva próbált kihozni valami érdemit a szűkös büdzséből).
A hetvenes években Sinclair kísérletezett erősítőkkel, számológépekkel, de konstruált digitális karórát és hordozható tévét is. A számológépek ugyan profitot termeltek, de a többi termék zöme kudarcot vallott, így az évtized végén állami tőkeinjekció kellett ahhoz, hogy a cég elkerülje a csődöt. Sinclair lemondani kényszerült, de addigra már sínen volt egy másik cég, a Sinclair Research, amivel a személyi számítógépek éppen robbanó piacán próbált szerencsét.
A hetvenes évek végén már léteztek otthoni számítógépek (például az 1977-ben debütált Apple II vagy a Commodore PET), de ezek akkor még nehezen megfizethetők voltak, így jellemzően nem háztartásokban álltak, hanem egyetemeken vagy kutatóközpontokban. Sinclair álma az olcsó pécé volt, amire elég száz angol fontot összespórolni (az Apple II-ért ekkor megjelenésekor kiszereléstől függően 1000-1900 fontot kellett fizetni). Ennek szellemében született meg 1980 elején a ZX80, ami akkor a világ legkisebb és legolcsóbb számítógépe volt: csupán 99 fontba és 95 pennybe került (kitként pedig csak 79 fontot kellett leperkálni érte).
Jó, hát képességeit illetően szerény volt: 1, azaz egy kilobájt memória volt benne, fekete-fehér karaktergrafikát tudott felmutatni, hangja nem volt,
érintésérzékeny fóliabillentyűzete pedig a tartósság és a megbízhatóság antitéziseként vonult be a műszaki lexikonokba. Viszont működött, lehetett BASIC-ben programozni, és nem kellett hozzá drága monitort és lemezmeghajtót venni, mert ezeket ki lehetett váltani egy tévével és egy kazettás magnóval.
A ZX80-at minden hiányossága ellenére szétkapkodták, másfél év alatt több tízezer darabot (egyes források szerint százezernél is többet) adtak el belőle. Sinclair – aki akkorra már a tényleges mérnöki munkától inkább az üzletszervezés felé mozdult el – tovább ütötte a vasat: 1981 márciusában megjelent a ZX81, ami gyakorlatilag egy erősebb hardverrel, jobb készülékházzal és továbbra is pocsék billentyűzettel felszerelt ZX80-as volt, és még olcsóbban árulták, mint az elődöt. Egy jelzésértékű minimálnyomtató is készült hozzá, ami már elég volt ahhoz, hogy Sinclair megcélozza az iskolákat és rajtuk keresztül az állami megrendeléseket. Thatcher útját megelőzve ennél a gépnél egy japán kapcsolat is összejött – a Mitsui elkezdte Japánban forgalmazni a ZX81-et –, Amerikában pedig a Timex gyártotta Timex Sinclair néven. A számítógép minden klónnal együtt valószínűleg egymillió fölötti példányban kelt el, és megágyazott Clive Sinclair legismertebb termékének, a ZX Spectrumnak.
Jet Pac forever
A negyven évvel ezelőtt debütált számítógép fejlesztése ZX82 néven indult, és azzal a szándékkal készült, hogy találjanak Sinclair számítógépet azok is, akik a két korábbi ZX-et már kevésnek érezték. A végül ZX Spectrum néven megjelent platform továbbra is remekül funkcionált iskolagépként, de már jóval összetettebb programokat is lehetett rajta írni és futtatni, mint elődein.
Ezen a gépen a memória nagyságától függően már három számjegyű, 125 vagy 175 fontos árcédula fityegett, de ezért cserébe sokat adott. Például maga a memória is szédítően sok – 16 vagy 48 kilobájt – volt az előfutárokhoz képest. A „Speccy” színes grafikát tudott megjeleníteni, őrületes 15 színárnyalattal,
lélegzetelállító 256×192 pixelben. És zenélt!
(Jó, hát nem olyan szépen, mint a pár hónappal később érkező nagy rivális, a Commodore 64, de abba egy komplett szintetizátort építettek, és 400 fontos árral lépett piacra.) A ZX széria nagy gyengesége, a fóliabillentyűzet továbbra is megmaradt, de optikai tuningként került rá egy gumiréteg, ami legalább valódi billentyűzetnek látszott. És nem utolsó szempont, hogy a ZX Spectrum egy befűtött piacra érkezett, ahol már elindultak az első ZX-es rendezvények és magazinok, és ahol az iskolák mellett egyre inkább otthon is programozó közösség remegő kézzel várta a folytatást.
A ZX Spectrum hatását nem lehet túlzó jelzők nélkül leírni. Egy egész informatikusgeneráció nevelkedett a bitjein, ezrek számára jelentette az első találkozást az addig scifikben és szaklapokban misztifikált kompjúterrel. Olcsó és sokoldalúan használható hobbiszámítógép volt, amivel amatőr kóderek és profi szoftvercégek is megtalálták a számításukat. Mindenképpen meg kell említeni a platformra fejlesztett videójátékokat is: több ezer készült, létezésük óriási motivációt jelentett autodidakta programozók tömegeinek. És nem mellesleg nemzetgazdasági sikert is hoztak: a brit játékipar a ZX Spectrumon keresztül vált megkerülhetetlen tényezővé. Olyan patinás angol fejlesztőcsapatok alakultak a spectrumos piacon, mint az Ultimate Play the Game (a későbbi Rare), az Ocean, a U.S. Gold, a Domark vagy a Virgin Games.
Érdekes ellenpont volt maga Clive Sinclair, aki nem szerette, hogy a ZX Spectrum játékgépként is üdvözült, kifejezetten bosszantotta a jelenség.
Ami csak úgy lehetséges, hogy ő sosem próbálta ki a Jet Pacet. Vagy a Lords of Midnightot. Vagy a Dizzyt. Vagy éppen hogy kipróbálta a Manic Minert.
A lovag, aki demokratizált
A ZX Spectrumnak Magyarországon is nagy sikere volt, olcsó ára mellett azért is, mert a vasfüggöny mögé nem sok személyi számítógép érkezett előtte. Sok magyar iskolába is eljutott a gép, aminek népszerűségét az is jelzi, hogy 1986-ban a Posta még programsugárzó szolgáltatást is indított a tévé hangcsatornáján keresztül. Az első magyar játékmagazint, a Spectrum Világot is a platform keltette életre 1987-ben, a magyar spectrumos közösség pedig a mai napig aktív.
A ZX Spectrum későbbi fejlesztett verzióival együtt hétféle modellben került piacra, gyártása 1992-ben fejeződött be. Közel ötmillió talált belőle gazdára, de ennél valószínűleg még több, ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg nem hivatalos klónja készült Európa-szerte. A platform végét leginkább az hozta el, hogy az újabb hardverbővítések nem tudtak lépést tartani a piaccal, de bizonyára az sem segített, hogy 1986-ban a Sinclair Research tulajdonost váltott. Annak ellenére ugyanis, hogy a ZX Spectrum nyomtatta a pénzt, a cég veszteséges lett, miután Clive Sinclair további találmányai – főként a C5 elektromos „autó” és a TV80 hordozható tévé – hatalmasat buktak. Sinclair kénytelen volt eladni a számítógépes üzletágat az Amstradnak, és a kapott pénz mellett azzal vigasztalódhatott, hogy addigra érdemei elismeréseként már teljes joggal használhatta neve előtt a „Sir” előtagot.
Clive Sinclairt számítástechnikai sikerei után leginkább a városi közlekedés forradalmasítása foglalkoztatta. Könnyű, összecsukható elektromos biciklit tervezett, de a piac nem igazán állt készen erre. A feltaláló tavaly hunyt el, halálhírét Elon Musk sem hagyta szó nélkül, a Microsoft-vezér Satya Nadella pedig egyenesen arról írt, hogy a ZX gépek demokratizálták a számítástechnikát. Találó szavak. Ma már egyértelmű, hogy Sir Sinclair legnagyobb eredménye nem is egy vagy több sikeres hardver, hanem az, hogy az első komoly nyertes csatát ő vívta meg a digitális analfabetizmus ellen.
