Sano Bubu Sunuwar és Lakpa Tsheri őrült kalandja: fel az Everestre, siklóernyővel le, majd vadvízi kajakozás az óceánig

Az egyiküknek nem volt igazi hegymászótapasztalata, a másikuk nem tudott kajakozni és úszni, mégis szó szerint leugrottak a világ tetejéről, hogy aztán vízi úton eljussanak az Indiai-óceánig. Két nepáli, Sano Bubu Sunuwar és Lakpa Tsheri serpa gyermeki naivitással végrehajtott kalandja 2011 legmerészebb vállalkozásai közé tartozott.

Amikor Lakpa először látott siklóernyősöket a Himalájában, egyből megtetszett neki a sportág, és arról ábrándozott, hogy milyen szuper lenne a hegység magas csúcsairól egy ilyen szerkezettel levitorlázni. Még inkább erősödött benne ez az érzés, amikor harmadjára is feljutott a világ legmagasabb hegycsúcsára, a 8865 méter magas Mount Everestre. Úgy vélte, hogy sokkal gyorsabban, egyszerűbben és stílusosabban le lehetne jutni siklóernyővel a csúcsról. Ha hozzávesszük, hogy a végzetes hegymászóbalesetek inkább ereszkedés közben szoktak történni, akkor még biztonságosnak is tűnhetett az ernyőzés, bár az Everesten borzalmasan erős szelekkel is lehet számolni.

Lakpa 2010 októberében szerzett egy siklóernyőt, majd néhány jótanács után a faluja közelében lévő domboldalon végezte el az első repülést. Rögtön egy fán kötött ki. Ez a baleset nem szegte kedvét, de arra ráébresztette, hogy jobb, ha egy profitól tanul meg siklóernyőzni. Hogy mentort keressen és megjavíttassa sérült ernyőjét, Pokharába utazott, ahol erősebb siklóernyős közösség alakult ki. Itt futott bele, Babu Sunuwarba, akivel korábban már találkozott a 6610 méter magas Island Peaken.

Az ernyő megjavítása után a két férfi ötletelni kezdett, és ekkor született meg a Végső ereszkedés (Ultimate Descent) gondolata. A terv röviden: felmásznak az Everestre, utána siklóernyővel leereszkednek a hegység alacsonyabb régiójába, majd keresnek egy már kajakozható patakot, ahonnan a Gangeszig eveznek, és azon az Indiai-óceánig, a Bengáli-öbölbe csorognak.

Az expedíciónak volt néhány gyenge pontja: nem volt igazán jó felszerelésük, sem pénzük, Babu nem volt rutinos mászó, Lakpa pedig még nem kajakozott korábban, és úszni sem tudott, de túl sok tapasztalat arról sem állt rendelkezésre, hogyan lehet biztonságosan lesiklóernyőzni az Everestről, hiszen előttük csak ketten ugrottak a hegycsúcsról. Ez nem nagyon zavarta őket, és nem is kerítettek nagy feneket az egész vállalkozásnak, nem loholtak szponzorok után, nem csináltak különösebb médiakampányt a tervüknek, igaz, a költséghatékonyságot segítette, hogy a mászáshoz szükséges engedélyeket sem váltották ki.

„Az volt a megállapodásuk, hogy Lakpa felviszi Babut az Everestre, Babu pedig onnan elviszi társát az óceánig. Lakpa mindenkit, az összes serpát ismerte az Everestről, így például bemehettek, és használhatták a szakácsok táborait” – idézte fel a kaliforniai Kimberly Phinney, aki hegymászóként és siklóernyősként a kezdetektől figyelemmel kísérte és támogatta a két nepáli projektjét.

2011 áprilisában a páros kölcsönfelszereléssel és egy összefércelt tervvel már neki is vágott a hegynek. Sikerük nagymértékben múlt a serpa- és hegymászóközösségek jóindulatán, élelmet, felszerelést kértek tőlük, vagy már felállított táborokban, kereskedelmi expedícióknál húzták meg magukat felfelé haladva.

A csúcstámadásuk sikeres volt, május 21-én feljutottak az Everestre. Bár volt pár oxigénpalackjuk, azok szinte teljesen kiürültek, így a két férfi már oxigénhiánytól is szenvedett. A csúcson körülbelül egy órát töltöttek el, hogy megtalálják a megfelelő starthelyet, és előkészítsék az ernyőjüket. Szerencséjükre közel optimálisak voltak az időjárási viszonyok, így biztonságosan tudtak repülni a tandemernyővel. Körülbelül húsz kilométert siklottak negyven perc alatt, és a tervezettnél jóval lejjebb sikerült landolniuk. Eredetileg az Everest alaptáboránál akartak leszállni, de végül a serpák fővárosának számító, körülbelül 3500 méteren fekvő Namche Bazaarig jutottak. Túl sok időt azonban nem tölthettek ott, mert a nyomukban volt a nepáli katonaság, amiért engedély nélkül másztak és repültek.

A két kalandorra még 800 kilométer és számtalan megpróbáltatás várt a céljukig. A Himalája vadvizein kellett először átküzdeniük magukat, ez sem volt problémamentes, kétszemélyes kajakjuk egyszer fel is borult, Babut elragadta egy örvény, míg Lakpa a mentőmellényének köszönhette az életét. A lassabb folyású Gangeszen helyi közösségekkel gyűlt meg a bajuk, egyszer kirabolták őket, minden pénzüket elszedték, de mintha ez nem lett volna elég, újra üldözőbe vették őket a vízen. Lakpa és Babu egy napig rejtőzött egy nádasban, hogy elkerüljék az újabb találkozást. Phinney pár nappal később küldött nekik egy kis pénzt, amit egy kisvárosban vettek fel, de miután azt is felélték, már csak útközben leszedhető gyümölcsökön, banánon, mangón éltek.

Kajakozás közben több számukra furcsa dologgal találkoztak, naponta láttak úszó holttesteket, amelyeket a hindu hagyományoknak megfelelően tettek a szentnek számító Gangeszbe. Tengerszinten fizikailag sem érezték magukat jól, saját bevallásuk szerint annyira hozzászoktak a magaslati levegőhöz, hogy szokatlanul nehéz volt számukra a légzés. A Bengáli-öbölbe két hónapos utazás végén értek, és életükben először megmártózhattak az óceánban, amelyet még csak nem is láttak korábban.

Az ereszkedés puritán kivitelezése miatt a nyugati hegymászók és siklóernyősök csodálattal tekintettek a két kalandorra, és a nepáli sajtó is hősként ünnepelte Babut és Lakpát, akiknek persze felelniük kellett az engedély nélküli mászás miatt, de maguk a katonák is elismerték a nem mindennapi teljesítményt.

Példa nélküli útjukat 2012-ben a National Geographic közönségszavazásán az év kalandjának választották. Ha nem is lehetetlen küldetésre vállalkoztak, arra rámutattak, hogy a barátságuk, az elhivatottságuk és a leleményességük mindenen átsegítette őket, nem kellett feltétlenül sok pénz ahhoz, hogy megküzdjenek a természet erőivel.

(Felhasznált források: National Geographic | ABC News | Xmag)