Vannak filmek, amik méltatlanul alulértékeltnek számítanak, szerintem például ilyen Scorsese Némasága, Clint Eastwoodtól a Tökéletes világ vagy a Katrhryn Bigelow rendezésében készült Strange Days – A halál napja. De egyik sincs annyira igazságtalanul elfeledve, mint A beteg cicus című, 1903-as némafilmes csoda, amit nézzünk is meg, mielőtt folytatódik a cikk, csupán 35 másodperc az egész. (Bár a YouTube-on találni korrigált sebességű, egyperces verziót is, de hát kinek van arra ideje.)
Hipnotizőrből filmes
Ezt a minden szempontból kikezdhetetlen mesterművet – cica, gyerekek, cilinder, hát mi kell még? – a brit George Albert Smith rendezte, megalkotva a történelem első olyan filmjét, amiben kölyökmacska szerepel. Felnőtt cicákról már korábban is volt felvétel, maga Edison készítette el 1894-ben A bokszoló macskák című etűdöt, és a címmel nem árult zsákbamacskát (!), mert valóban bokszkesztyűs cicákat eresztett egymásnak. Ha e felvétel mellé tesszük A beteg cicust, rögtön érezzük, hogy azért az valami egészen más.
Smith nem filmesnek indult. Eleinte vásári hipnotizőrként és pszichés szemfényvesztések előadásával kereste kenyerét Brightonban az 1880-as években. Nagyjából egy évtized után felhagyott ezzel, és egy gazdag üzletember vidámparkjában működtetett mindenféle látványosságokat a hőlégballonozástól a majomházig. Diorámák bemutatásával és laterna magicával (egy kezdetleges képvetítővel) is foglalkozott, és kiderült, hogy jó érzéke van ehhez. Lencséket készített és cserélt a gépben a különböző fényhatások kedvéért, perspektívákat váltott, hogy minél hatásosabban tudja előadni az üveglapokra festett képeket. Innen egyenes út vezetett az éppen megszülető filmiparba.
A Lumiére testvérek 1896-ban turnéztak először Angliában a mozijukkal – eleinte nem nagy sikerrel, mert a premierre 54 ember vett csak jegyet, de Smith ott volt a Leicester Square-en az egyik első vetítésen. Ezután minden követ megmozgatott, hogy ő is mozgóképeket készíthessen. Összeállt két honfitársával, Alfred Darlinggal és James Williamsonnal: Darling saját tervezésű kamerával szállt be a projektbe, Smith és a kémikus Williamson pedig kidolgozták, hogyan tudnának rövidfilmeket gyártani. 1897-ben el is indult Smithék filmstúdiója olyan egy-két perces opuszokkal, mint A molnár és a kéményseprő vagy a Vicces borotválkozás.
Az íróként, rendezőként és producerként is alkotó Smith filmjeinek többsége valamilyen könnyed témát dolgozott fel – ez részben felesége, Laura Bayley hatásának tudható be, aki filmjeinek visszatérő színésznője volt, korábban pedig a vidámparkban dolgozott pantomimesként és komikusként. A vidám kisfilmek készítését ugyanakkor Smith nagyon komolyan vette. A kezdetektől levelezett a később barátjává váló Georges Mélièsszel, az Utazás a Holdba rendezőjével, akitől sokat tanult a kettős expozícióról és más korai filmtrükkökről. Smith már első munkáiba csempészett ilyen trükköket, például a világ első karácsonyi filmjébe, a Mikulásba 1898-ban. Aztán elkezdett beállításokkal kísérletezni, és ehhez kapcsolódik A beteg cicus is.
Távol vagy tőlem, és mégis közel
A moziba kerülő legelső filmek általában rövidek voltak és többnyire nagytotál vagy kistotál nézetben készültek, a beállításokat ritkán variálták. A szereplők egy színpadnak megfelelő térben mozogtak, a kamera pedig ezt a teret fogta be, jellemzően úgy, hogy minden szereplő egyszerre látszódjon. A kísérletező kedvű rendezők azonban hamar elkezdtek játszani azzal, hogy a kamerát ráközelítették egy témára, erre jó példa a már említett Williamson A nagy nyelés című 1901-es rövidfilmje, amiben egy férfi egyenesen lenyeli a kamerát, operatőröstül.
Williamson még egyszerűen csak zoomolt, illetve a kamerát mozgatta. A különböző plánokat vágással váltani már egy másik szint volt, és Smith leginkább ebben volt úttörő. 1900-ban egyebek között leforgatta A nagymama nagyítója és a Mit látunk a távcsőben című rövidfilmeket, amiknek hősei nagyítón, illetve távcsövön keresztül figyelik környezetüket, és a vágások azt mutatják meg, hogy mit látnak. Ezekben a közeli nézetek még csak kör alakú kivágásokban jelennek meg, minden mást Smith kitakart. A beteg cicus – ami filmtörténészek szerint jó eséllyel egy 1901-es, azóta elveszett film, A kis doktor remake-je volt – már jóval szervesebben építette be egyetlen közeli snittjét. Nem volt kitakarás, és a közeli plán a korábban megmutatott tér egy kisebb szeletét fogta be, hogy a néző jobban láthassa mi történik – esetünkben azt, hogy a címszereplő macsek elfogyasztja a gyógyszert, amit az orvosost játszó kisfiú hoz neki.
Smith karrierjében nem sokkal a kiscicás film környékén következett be egy nagy változás. Bár még néhány filmjében továbbfejlesztette a közeliket és a vágástechnikáját (leginkább a feleségével készült Mary Jane malőrje érdemel említést), 1904-ben Sussexbe költözött, és új, filmtechnikai vállalkozásba kezdett egy üzletemberrel. Smith nem kisebb dolgot talált fel, mint az első sikeres színesfilm-technológiát, a Kinemacolort. 1906-ban már összeállt a különböző színű szűrők váltogatásával működő rendszer, amit további csiszolások után 1908-ban mutattak meg a közönségnek, a Látogatás a tengerparton című filmmel.
1914-ig több mint száz Kinemacolor-film készült, aztán az első világháború, illetve egy balsikerű szabadalmi per (ami a konkurens Biocolour ellen zajlott) véget vetett Smith filmes pályafutásának. A filmszakma csak a második világháború után fedezte fel magának újra őt, 1955-ben pedig az akkor már 91 éves Smith-t a Brit Filmakadémia a tagjai közé választotta. A rendező-feltaláló négy évvel később hunyt el Sussexben.
Ez már művészet
Na, de miért is olyan nagy szám ez a kiscicás filmecske? Hiszen a cselekményhez semmit nem ad hozzá, hogy közelről is látjuk a cicát, a történet ugyanaz lenne egyetlen távolabbi kistotálban is: egy kislány ölébe veszi a beteg cicust (aranyos intermezzóként cicamama becsekkol, hogy nem bántják-e a kicsinyét), aztán egy cilinderes kisfiú hoz egy jókora üveg ricinusolajat, amivel megitatják az állatot, a két gyerek kezet ráz, és a kisfiú kalapot emel a sikeres gyógyítás örömére.
De mégis más ez a sztori attól, hogy a kulcsmozzanat, a ricinusolaj lefetyelése közelebbről látható. Ez tudatos filmnyelvi alapfogás, éppen ilyeneknek köszönhetően lett a kamerás bohóckodásokból filmművészet. Vagy hogy mást ne mondjunk, így lett A bokszoló macskákból A beteg cicus. Ez a fajta közelire vágás hamar a filmezés egyik leggyakrabban használt technikája lett, de az 1900-as évek elején még forradalminak számított. A közeliket egyébként gyakran David Wark Griffith munkássághoz kötik, aki kétségtelenül nagyobb hatású alakja a filmtörténetnek, mint Smith volt, viszont ő csak 1908-ban került az iparba.
Hab a tortán, hogy a cuki cicát nyüstölő gyerekek 35 másodperce akár modernnek is hathat, ha eszünkbe jut a YouTube hőskora. A 2000-es évek végén, amikor a videómegosztó már népszerű volt, de még 10 perces limit volt a videókon, hasonlóan rövid sztorik mémesedtek a tüsszentő pandától a drámai tekintetű prérikutyán át a Charlie bit My Fingerig. Ha Smith akkor tölti fel a YouTube-ra A beteg cicust, ma már talán NFT-ként is eladhatta volna művét.
