2022. január 26. – 23:51
Ötven évvel ezelőtt, 1972. január 26-án indult el a Jugoszláv Légitársaság (JAT) 367-es járata Stockholmból Belgrád felé. Felvették Dániában a legénység egy részét – köztük az akkor 22 éves Vesna Vulovićot is, aki eredetileg nem is szállt volna fel a gépre. A tervek szerint megálltak volna útközben még Zágrábban is. Azonban háromnegyed órával Koppenhága elhagyása után felrobbant a csomagtér, a repülő pedig kettétört, és darabokban zuhant le a csehszlovákiai Srbská Kamenice közelében.
Egy ilyen szerencsétlenségnél, ahol a gép darabjai több mint 10 ezer méterről zuhantak alá, szinte kizárt, hogy valaki életben maradjon.
Azonban a 28 utas és a legénység tagjai közül egy valaki mégis túlélte a katasztrófát: Vulović, akire a repülő hátsó részén találtak rá.
A csodaszerű megmenekülésről világszerte beszámolt a sajtó, és még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült. Azonban a huszonéves stewardess már nem térhetett vissza az eredeti szakmájához, a felépülése ellenére majdnem végzetes következménye lett a balesetének, és amikor élni próbált a hírnevével a kilencvenes években a délszláv béke érdekében, ellene fordult a politika is. Amennyire szívderítő Vesna Vulović ötven évvel ezelőtti megmenekülése, legalább annyira elszomorító, mi várt rá élete utolsó éveiben.
Úgy tűnt, mintha tudnák, meg fognak halni
Vesna Vulović 1950-ben született Belgrádban, és a hatvanas években felnőtt fiatalként nem meglepő módon oda volt a Beatlesért. Emiatt megtanult angolul, és Londonba utazott, majd egy időre Stockholmba költözött – szülei viszont hazahívták, mert szerintük a svéd főváros a drogok és a szex fertője volt. A lány visszatért Belgrádba, de az utazás iránti vágya nem csüggedt, és amikor meglátta, hogy egy barátja légiutas-kísérőként dolgozik, jelentkezett is a jugoszláv légitársasághoz stewardessnek.
Aggódott amiatt, hogy az egészségügyi feltételeknek nem felelne meg, hiszen alacsony volt a vérnyomása – ezt úgy próbálta orvosolni, hogy a felvételi előtt megivott hat csésze kávét. Be is jutott a csapatba 1971-ben, pár hónappal később pedig már Dániába utazott. Igaz, ezt úgy sikerült elérnie, hogy a légitársaság összekeverte egy másik stewardessel, akit szintén Vesnának hívtak.
„Végülis ennek a kis félreértésnek köszönhettem az első utamat Dániába. Nagyon örültem ennek, hiszen mindig is arról álmodtam, hogy megszálljak egy Sheraton Hotelben” – mesélte egy interjúban Vulović, aki a január 26-i járat előtti estét töltötte a dán fővárosban.
„Meg akartam nézni a nevezetességeket, de a kollégáimban mintha lett volna valami olyan érzés, hogy történni fog velük valami. Mindenki venni akart a családjának valamit – úgyhogy elmentem velük vásárolni. Úgy tűnt, mintha tudnák, hogy meg fognak halni. Nem beszéltek róla, de láttam, éreztem.
A gép kapitánya be is zárta magát 24 órára a szobájába, ki sem akart mozdulni. A másodpilóta pedig úgy beszélt reggeli közben a fiáról és a lányáról, mintha másnak nem lenne se fia, se lánya.” A Stockholmból Koppenhágán és Zágrábon át Belgrádba tartó gépnél a robbanás leválasztotta a pilótafülkét a repülőgép törzséről, amikor Észak-Csehország felett jártak.
Elájult, így nem robbant fel a szíve
Ugyan soha nem állapították meg a robbanás pontos okát, de a jugoszláv és a csehszlovák hatóságok szerint is egy táskába rejtett bomba okozhatta az esetet – amit Belgrád szerint az illegalitásban működő horvát usztasa mozgalom csempészhetett fel a gépre. Ha valóban így történt, az nem lenne egyedi eset, a nácikkal kollaboráló horvát nacionalisták ugyanis a második világháború utáni Jugoszláviában is próbáltak aktívak maradni: 1962 és 1982 között legalább 182 terrortámadást hajtottak végre az országban polgári és katonai célpontok ellen.
Az usztasa által elkövetett merénylet forgatókönyvére utal az is, hogy egy nappal a robbanás után egy magát horvát nacionalistának nevező férfi betelefonált a svéd Kvällsposten című napilaphoz, és magára vállalta a 367-es járat elleni bombatámadást. Igaz, az ügyben végül senkit nem tartóztattak le.
Huszonnyolcan utaztak a legénységgel együtt a gép fedélzetén, azonban Vulovićon kívül nem volt más túlélő. A repülésbiztonsági nyomozás szerint a stewardess a repülő végébe szorult egy büfékocsi miatt – míg a többi utas a gép törése után kiesett, és a halálba zuhant. A gép törzse ráadásul ferdén landolt egy sűrű erdővel és hóval borított hegyoldalon, ami tompította a becsapódást. Sőt, Vulović az alacsony vérnyomásának is köszönhette azt, hogy a kabin nyomásának megszűnésekor szinte azonnal elájult, hiszen így a becsapódáskor nem robbant fel a szíve.
Valószínűleg így sem élte volna túl a katasztrófát, ha nem talál rá hamar a közeli faluban élő Bruno Honke, aki hallotta a nő sikolyait a gép földbe csapódása után. A férfi a második világháborúban a németek oldalán szolgált orvosként, így tudta, hogy egy ilyen baleset után hogyan kell életben tartani valakit: rögzítette, elállította a vérzéseit, és sietett a tűzoltókért.
Bár a nő rengeteg helyen szenvedett sérülést, és nem volt magánál, több elbeszélés szerint is az első kérdése eszmélésekor az volt a kórházban: „Van egy cigarettája?”
Három napot töltött kómában a becsapódás után: betört és bevérzett a koponyája, eltört három csigolyája, mind a két lába és a medencecsontja is. „Összetörtem, de az orvosok újra összeraktak. Senki nem számított arra, hogy ezek után ilyen sokáig fogok még élni” – mondta egy 2008-as interjúban a New York Timesnak.
A baleset körülményei miatt Vulović folyamatos megfigyelés alatt állt, de nem csak egészségügyi okokból: „Aggódott miattam a rendőrség, mert láthattam azt az embert, aki Koppenhágában felrakhatta a repülőre a bombát. A kórházban mindig volt egy rendőr a szobám ajtajánál, és hatórás műszakokban váltották egymást. Senki nem jöhetett be hozzám a szüleimen és az orvosaimon kívül. Lehet, hogy [az usztasák] meg akartak ölni, mint egyetlen szemtanút.”
Nem fogadták vissza stewardessnek
A nő három hónapig Prágában feküdt, majd átszállították márciusban Belgrádba, ahol egészen júniusig benntartották. Egy operációnak köszönhetően előbb a bal lábát tudta újra mozgatni, majd egy hónappal később a jobb lábát is helyrehozták az orvosok. Júliusban egy montenegrói hotelbe került az Adria partjára, de szeptemberben már bejelentkezett a JAT-nál, szolgálatra készen:
„Repülni akartam. De azt mondták, nem vagyok elég egészséges a repüléshez. Valójában persze egészséges voltam, de nem akartak engem, mert nem szerettek volna hírverést csapni a baleset köré. Végül kaptam azért újra állást, de csak egy irodában: fuvarozási szerződésekről tárgyaltam.”
Így a légitársasággal már csak utasként repülhetett – ennek ellenére Vulovićot nemzeti hősként ünnepelték egész Jugoszláviában. Sőt, a „hidegháborús hősnő” hírnevet szerzett a Szovjetunióban és a keleti blokk más országaiban, így Magyarországon is: az esetéről, ha nem is címlapon, de beszámoltak az országos és a megyei hírlapok, valamint a magazinok is.
„Akik ma találkoznak vele, szinte nem hisznek a szemüknek: ez az egészséges, pirospozsgás fiatal nő az, aki tízezer méterről zuhant le, és élve maradt...? Vesna Vulović – mint emlékezetes – 1972 januárjában az usztasák által Csehszlovákia területe felett felrobbantott jugoszláv repülőgép stewardesse volt (…) Az immár szokásossá vált kérdésre: »Hogy érzi magát?« – Vesna vidáman felelte: »Remekül. Most már csak egy operáció vár rám – ki kell vetetnem a mandulámat…«” – írta például 1976. március 10-i számában az Ország-Világ.
A baleset után maga Jugoszlávia elnöke, Josip Broz Tito tüntette ki Vulovićot, akit díszpolgárává fogadott a cseh falu, Srbská Kamenice is. Egy szerb énekes, Miroslav Ilić még egy számot is írt a tiszteletére, „Vesna, a stewardess” címmel:
Nemcsak keleten, de nyugaton is csodájára jártak a megmenekülésnek, amivel Vulović bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is, mint a legmagasabb ejtőernyő nélküli zuhanás túlélésének világrekordere, 10 160 méterről. Az erről szóló elismerést tinédzserkorának idoljától, Paul McCartney-tól vehette át Londonban 1985-ben.
Bűntudat, politika, magány
Vulović több interjúban is beszélt arról, hogy esete tényleg csodaszerű: „Ha túléli valaki azt, amit én túléltem, az bármit túlél.” De őt sem kerülte el a „túlélők bűntudata”: bár nem gondolt mindennap a ’72-es eseményekre, de amikor eszébe jutott, „nyomasztó, súlyos bűntudatot” érzett. „Olyankor arra gondolok, talán nem is kellett volna túlélnem.”
Többek között ennek a balesetnek tudta be azt, hogy édesanyja és édesapja is nagyon korán, alig pár évvel a katasztrófa után meghalt. 1977-ben pedig ugyan férjhez ment egy mérnökhöz, de a balesetnek komoly következményei lettek a belső szerveire is: méhen kívüli terhességet állapítottak meg nála, amibe a nő majdnem belehalt, és nem is lehetett gyereke.
Jugoszlávia ünnepelt hősét aztán a politika is kikezdte a kilencvenes években, amikor aktívan kiállt Slobodan Milošević háborús nacionalista rezsimje ellen. „Tizennyolc év után nyugdíjba küldtek, elsősorban a Miloševićről alkotott nézeteim miatt. Próbáltam meggyőzni a kollégáimat arról, hogy ne szavazzanak rá – mire csökkentették a fizetésemet. Soha nem érdekelt a politika, csak az érdekelt, hogy segítsem a hazám túlélését.
Mindenki azt hiszi a világon, hogy a szerbek harcosok, és hogy Szerbia egy bűnös ország. De nem ilyenek vagyunk. Szerb vagyok, és büszke vagyok rá. Ezért kértem mindig arra az embereket, ne vonuljunk hadba, és ne harcoljunk a horvátok vagy a bosnyákok ellen, mert mi mind egy nemzethez tartozunk.”
Nemcsak a kényszernyugdíjazással próbáltak meg keresztbe tenni Vulovićnak a kilencvenes években: a Milošević-párti bulvársajtó olyan hazugságokat kezdett el terjeszteni, mint például hogy egy csehszlovák föld-levegő rakéta miatt zuhant a 367-es járat a földre, ráadásul jóval alacsonyabb magasságból ért a 10 ezer méternél. Ezekre persze semmilyen bizonyítékot nem tudtak felmutatni, és ennél komolyabban nem is mertek fellépni Miloševićék az ellenzék aktivistájává avanzsálódott Vulović ellen, hiszen még mindig az egyik legnépszerűbb közszereplőnek számított hazájában.
Végül a rezsimet tíz év után sodorta el 2000-ben Milošević elcsalt elnökválasztása, ahol az októberi szavazás utáni belgrádi tömegtüntetések egyik fő szónoka volt maga Vulović is. Később a Demokrata Párt támogatója lett, és többször is felszólalt Szerbia európai uniós csatlakozása mellett: „Olyan vagyok, mint egy macska, van kilenc életem. De megszakadna a szívem, ha újra győznének a nacionalista erők ebben az országban. Katasztrófa lenne az ország számára, ha visszatérnénk a Milošević-éra elszigeteltségéhez. Az a küldetésem, hogy megakadályozzam, hogy ugyanazoknak a kezébe kerüljön Szerbia, akik tönkretették a kilencvenes években” – mondta a New York Timesnak.
Ezt személyesen már nem tudta megakadályozni, hiszen a 2010-es évekre az az Aleksandar Vučić lett Szerbia miniszterelnöke, majd elnöke, aki a Milošević-éra utolsó éveiben kommunikációs miniszter volt. Vulović élete utolsó éveiben már nem is adott szívesen interjúkat – a dán közrádió beszámolója szerint még Oprah Winfrey és a BBC kéréseit is visszautasította, mert belefáradt abba, hogy elmesélje történetét.
„Nem tudom, mit mondjak arra, amikor az emberek szerencsésnek neveznek. Olyan nehéz manapság az élet”
– mondta az Independentnek egy interjúban. Férje még a kilencvenes években elvált tőle, mert a nő szerint nem bírta elviselni azt, hogy neje láncdohányos. 2016 decemberében barátai azt vették észre, hogy már nekik sem veszi fel a telefont, így felkeresték otthonában – ahol december 23-án holtan találták. Vesna Vulovićot 2016. december 27-én temették el a belgrádi Új temetőben.