A világ leghíresebb hídomlásának egyetlen áldozata egy háromlábú kutya volt

2022. január 11. – 23:10

A világ leghíresebb hídomlásának egyetlen áldozata egy háromlábú kutya volt
A Tacoma híd 1940. november 7-én – Fotó: Library of Congress

Másolás

Vágólapra másolva

1940. november 7-én viharos erejű szél fújt az Egyesült Államok nyugati partvidékén, a Washington állambeli Puget Sound öbölben. A szél sebessége meghaladta a 60 km/h-t, ami végzetesnek bizonyult az alig négy hónappal korábban átadott Tacoma híd számára.

A híd haláltusája a kora reggeli órákban, 7:30 körül kezdődött, amikor az erős délnyugati széllökések miatt a híd pályaszerkezete enyhén hullámozni kezdett. A függőleges hullámzás fokozatosan erősödött, majd néhány órával később oldalirányú, csavaró mozgásba is kezdett a híd, ami pár perc alatt gigantikus méretű kilengéseket okozott.

A hídpálya hol az egyik, hol a másik irányba dőlt meg 45 fokos szögben, az acél tartókábelek úgy hullámoztak, mintha csak gumiból lettek volna.

A híd szerkezete közel egy órán bírta a hatalmas terhelést, aztán 11:02-kor a fő tartókábel megadta magát, az acélsodronyok mennydörgő robajjal szakadtak szét. Az úttest szakaszai ezután sorra zuhantak a mélybe, 11 óra 10 perckor már csak a két pillér maradt állva a Tacoma hídból. A katasztrófát le is filmezték, a képsorok az egész világot bejárták:

A világ harmadik leghosszabb függőhídja volt

A Tacoma Narrows szoros fölött átívelő híd az összeomlásáig a világ harmadik leghosszabb függőhídja volt a maga 853 méteres fesztávjával, csak a Golden Gate és a New York-i George Washington híd volt még ennél is hosszabb abban az időben. A Tacoma hidat 1938 őszén kezdték el építeni. Szeles időben a hídpálya már az építése alatt néha elkezdett függőlegesen mozogni, ezért az építőmunkások a Galoppozó Gertie becenevet adták a hídnak. Mivel a tervezők viszonylag kis forgalomra számítottak, a hidat kétsávosra, mindössze 12 méter szélesre tervezték, ami meglehetősen keskeny volt, főleg a híd hosszához képest. Ez szintén hozzájárult a híd instabilitásához.

Az elkészült hidat 1940. július 1-jén adták át a forgalomnak, és kezdettől fogva hírhedt lett a hullámzó mozgásáról. A mérnökök több módszerrel is próbálták csökkenteni a híd kilengéseit, de nem jártak sikerrel. A hidat üzemeltető, az áthajtásért pénzt szedő állami társaság végül felbérelte a Washingtoni Egyetem mérnökprofesszorát, Frederick Burt Farquharsont, hogy végezzen szélcsatornás vizsgálatokat a híd makettjével, és javasoljon megoldást a kilengések csillapítására. Farquharson és diákjai 1940. november 2-án, öt nappal a híd leomlása előtt fejezték be az első vizsgálataikat, így a javaslatuk, hogy burkolati elemekkel vagy terelőlapátokkal tegyék aerodinamikusabbá a hidat, már nem valósult meg.

Az utolsó emberek a hídon

A híd egyik tervezőmérnöke, Clark Eldridge a katasztrófa napján 8:30-kor hajtott át a hullámzó hídon, de valószínűleg úgy ítélte meg, hogy ezúttal is csak a szokásos jelenségről van szól, így visszament az egy mérföldnyire lévő irodájába. 9:30 körül Farquharson professzor is helyszínre érkezett, miután egy órát vezetett odáig Seattle-ből, és elkezdett videókat és fotókat készíteni a híd hullámzásáról.

Szokás szerint most is sok bámészkodó gyűlt össze a hídnál, köztük volt a Puget Sound Egyetem adrenalinfröccsre vágyó hallgatója, Winfield Brown, aki 10 centet fizetett azért, hogy felmehessen az összedőlés előtt álló hídra. De járművek is felhajtottak a hullámzó hídra, még az utolsó percekben is: pár perccel 10 óra előtt a Rapid Transfer Company egyik teherautója fizette ki a híddíjat, és keleti irányból felhajtott a hídra. Ezután Leonard Coatsworth, a Tacoma News Tribune szerkesztője következett, aki a Kitsap-félszigeten lévő családi nyaralójukba tartott éppen. Vele utazott a család kutyája, a Tubby névre hallgató fekete cocker spániel, akinek legfőbb ismertetőjegye volt, hogy az egyik lábát amputálták.

Coatsworth 10:03-kor épp hogy elhaladt a keleti pillér alatt, amikor a híd már olyan erősen hullámzott, hogy a járdaszegélyhez vágta az autóját. Coatsworth kimászott a kocsiból, megpróbálta kiszabadítani a halálra rémült Tubbyt, de nem járt sikerrel. Elkúszott a keleti pillérig, ahol már lábra tudott állni, elbotorkált a fizetőkapuig, ahol elmondta a két útdíjbeszedőnek, hogy a kutyája a hátsó ülésen maradt, majd felhívta a lap szerkesztőségét a történtek miatt. A Tacoma News Tribune Howard Clifford fotóst és Bert Brintnall riportert küldte a helyszínre.

Eközben a híd másik végén, a nyugati pillér közelében Ruby Jacox és Walter Hagen még azelőtt ki tudott ugrani a teherautóból, hogy az felborult volna. Mindketten az életükért kapaszkodtak. A nyugati oldalon munkások egy csoportja egy másik teherautóval tolatott fel a hídra, és sikerült kimenteniük a két bajba jutott férfit. 10:15 körül Eldridge is visszaért a hídhoz, és a keleti pillérnél csatlakozott Farquharsonhoz, akivel megbeszélte a helyzetet. A professzor ekkor még mindig azt gondolta, hogy a hullámzás előbb-utóbb csillapodni fog, és a híd épségben átvészeli az esetet. Tévedett. 15 perccel később már hatalmas betontömbök kezdtek leszakadni a híd szerkezetéről, és egyre biztosabbnak tűnt, hogy az összeomlás elkerülhetetlen.

Fotó: Tacoma Collection
Fotó: Tacoma Collection

Először a fotós Clifford próbálta megmenteni a hídon ragadt kutyát, de nem jutott el az autóig, az erős hullámzás miatt félúton visszafordult. 10:55 körül, hat perccel a híd összeomlása előtt, az állatbarát Farquharson úgy döntött, ő is megpróbálja megmenteni Tubbyt. Sikerült elérnie az autót, ám amikor benyúlt a kocsiba, a halálra rémült kutya megharapta a kezét. A professzor ekkor kénytelen volt feladni a mentőakciót, és még éppen idejében botorkált vissza a híd keleti végéhez.

A vérző ujját szorongató Farquharson visszatérését filmen is rögzítették, ugyanis egy tacomai fotósbolt tulajdonosai, Barney Elliott és Harbine Monroe szinte az egész eseménysort filmre vették. A felvételeket később eladták a Paramount stúdiónak, ami híradófilmekhez sokszorosította, és világszerte elterjesztette a mozikban. Így valószínűleg a tacomai szerencsétlenség a világ legismertebb, valamint legjobban dokumentált hídomlása is egyben.

Tubbyt így végül nem sikerült megmenteni, az autóval együtt a tengerbe zuhant, ő lett a szerencsétlenség egyetlen áldozata. A holttestét és az autó roncsát azóta sem találták meg a híd 50 méter mélyen fekvő törmelékei között.

„Az autóban velem volt a lányom cocker spánielje, Tubby. Ahogy elhajtottam a pillér mellett, a híd hevesen inogni kezdett, egyik oldalról a másikra dőlt. Mire felfoghattam volna, hogy mi is történik, a mozgás már olyan erős volt, hogy elvesztettem az uralmat a kocsi felett. Beletapostam a fékbe, és kiszálltam, csakhogy arccal a járdaszegélynek csapódtam (…) Ebben a percben az borzaszt leginkább, hogy néhány órán belül el kell mondanom a lányomnak, hogy a kutyája meghalt, pedig megmenthettem volna” – nyilatkozta Coatsworth pár perccel a híd leomlása után.

Coatsworthnak több hónapjába telt, mire a biztosítója kifizette a kárát, az autóért 450 dollárt (ez mai árfolyamon olyan 8300 dollár, kb. 2,6 millió forint), az autó tartalmáért, beleérte Tubbyt is, pedig további 364,4 dollár kártérítést kapott. A hírügynökségek Amerika-szerte átvették a történetét, és Coatsworth azonnal hírességgé vált, körbeutazta az országot rádió- és magazininterjúkat adni.

Két hidat is építettek helyette

A legmodernebbnek tartott függőhíd összeomlása mindenkit megdöbbentett, különösen a mérnököket. Hogyan fordulhatott elő, hogy a legfejlettebb tervezésű függőhíd 60-65 km/h-s szélben katasztrofálisan meghibásodik? A baleset kivizsgálására a magyar származású Kármán Tódort mint az aerodinamika neves szakértőjét kérték fel. Kármán 1911-ben dolgozta ki a később róla elnevezett örvénysor elméletét. Ennek lényege, hogy ha egy kellően gyorsan áramló közegbe egy nem áramvonalas testet helyeznek, akkor ennek szélein örvények fognak leválni. Ez úgy történik, hogy az örvények felváltva válnak le a test egyik és másik oldalán, egymással ellentétes forgásiránnyal.

Ahogy az várható volt, a baleset hatalmas lendületet adott az aerodinamikai kutatásoknak, amik forradalmasították a függőhidak tervezését. A második világháború miatt elhúzódott a leomlott Tacoma híd pótlása. Az új, szélesebbre tervezett híd több mint két évig épült, és 1950. október 14-én adták át a forgalomnak. A tervezők kiküszöbölték azokat a szélproblémákat, amelyek elődje összeomlásához vezettek. A 8,5 millió dollárból épült híd azóta is problémamentesen áll, sőt, meghaladta a tervezési kapacitását is. A mérnökök eredetileg naponta 60 ezer jármú átengedésével számoltak, de a 2000-es évek elején már napi 90 ezer jármű haladt át a hídon.

A Tacoma hidak Washiington államban – Fotó: gregobagel / Getty Images
A Tacoma hidak Washiington államban – Fotó: gregobagel / Getty Images

A gyorsan növekvő forgalom miatt szükségessé vált egy másik, párhuzamosan futó híd megépítése. Az új hidat 2002 októberében kezdték el építeni, a munkálatok közel öt éven át tartottak. A második, délebbre fekvő Tacoma híd 735 millió dollárba került, és további 538 millió dollárt kellett költeni a hozzá kapcsolódó úthálózat fejlesztésére. Ezt a hidat 2007. július 15-én adták át a forgalomnak, azóta a régi hídon nyugati, az újon pedig keleti irányban halad a forgalom.

Felhasznált források: Tacoma Narrows Bridge history / Today I Found Out