Az Amerikai Egyesült Államokat gyakran a szabadok földjének is hívják, amivel arra utalnak, hogy bármilyen körülmények között is születik valaki, kemény munkával elérheti az álmait. Legalábbis sokáig ez volt a reklámszöveg, ami rengeteg reményteli bevándorlóhoz és néhány vadkapitalista milliárdosdinasztiához vezetett. Mert az embert elvileg szabadon engedték sikeresnek lenni. Azonban ahogy nemrég írtuk, előfordult, hogy az állam belenyúlt az emberek mindennapi életébe. Ilyen volt például, amikor a nőknek be kellett szolgáltatniuk a nejlonharisnyájukat, mert a seregnek szüksége volt az anyagra kötelekhez és ejtőernyőkhöz. Néhány évvel korábban, mikor 1929-ben bedőlt a tőzsde és kezdetét vette a nagy gazdasági világválság, az államnak szintén be kellett avatkoznia.
Az 1933-as megválasztása előtt Franklin D. Roosevelt elnök azzal kampányolt, hogy csökkenti az állami költéseket és az adókat, hogy helyreálljon a gazdaság. Ezt az ígéretet megválasztásakor azonnal el is felejtette, és felpörgette az állami beruházásokat, hogy munkahelyeket teremtsen. Ez elméletben gazdagabb állampolgárokhoz, azaz több költéshez vezet, aminek helyre kellett volna raknia a gazdasági káoszt. Persze ahhoz, hogy finanszírozni tudja a beruházásokat, az adókat is megnövelte. Ez úgy tűnt, működni fog, de Roosevelt nem sokkal később azzal szembesült, hogy hiába emeli meg az adókat, nem tud több pénzt nyomtatni, mert a hatályos törvények szerint az állam csak addig nyomtathatott pénzt, amíg az aranytartalékok minden bankjegy 40 százalékát fedezték.
Tehát minden egydolláros kibocsátásához 40 centnyi aranynak kellett ülnie az állami kasszában.
Mivel az ország nem volt olyan állapotban, hogy keresztes háborút indítson egy kis aranyért, Roosevelt elkezdett a saját állampolgárai zsebében turkálni. Tudta, hogy nem lesz egyszerű dolga, már csak azért sem, mert a válság alatt megtört az amerikaiak bizalma a bankrendszerben, így otthon gyűjtögették az aranyukat és készpénzüket. Hogy a bejelentéskor ne rohanják meg a pénzintézeteket, csak hogy elássák az aranyukat a hátsó kertben, 1933. március 6–9. között bezáratta a bankokat. Mivel ez sem volt elég, 1933. április 5-én
egy 1917-es törvényre hivatkozva betiltotta az arany birtoklását.
Ez volt a 6102-es elnöki rendelet. Nem túl meglepő módon ennek sokan nem örültek, részben a büntetés miatt; akár 10 év letöltendőt is kaphatott, akinél aranyat találtak. Persze az állam nem csak egyszerűen ellopta az emberek megtakarítását, adtak érte pénzt. Egy troy unciányi aranyért (nagyjából 33 gramm) 20,67 dollárt adtak, ami ma 442 dollárnak felelne meg. Csak néhány kivétel volt a törvény alól: bárki tarthatott otthon 100 dollárnyi aranyérmét, valamint például a fogorvosok, ékszerészek, művészek és táblakészítők tarthattak a munkájukhoz nélkülözhetetlen mennyiségű aranyat, nagyjából 100 grammot. A gyűjtői körökben ritka és drága érméket sem kellett beszolgáltatni.
Roosevelt így növelhette az államháztartási hiányt, méghozzá államkötvényekkel. Ezeket pénzért árulták, az így befolyó összeget pedig a New Deal beruházásaira tudták fordítani. Rengeteget fejlődött az USA infrastruktúrája, de ma már tudjuk, hogy Roosevelt nem oldotta meg a válságot: a tőzsde 1937-ben ismét összeomlott, a munkanélküliség pedig féktelenül emelkedett. 1942-ig tartott, míg a szabályozások lazításával és átalakításával sikerült normalizálni a gazdaságot. A dollár egészen 1971-ig volt az aranyhoz kötve, míg Richard Nixon be nem jelentette, hogy elengedik az aranystandardot. Ehhez képest csak 1977-ben oldották fel teljesen a tiltást (bár 1974-től már lehetett otthon aranyat tartani). Mindez ahhoz vezetett, hogy az államháztartási hiány tovább emelkedhetett, az USA-nak hivatalosan jelenleg 29 billió dollárnyi hitele van.
