A második világháború alatt az amerikai nők kénytelenek voltak festett harisnyát hordani, mert a nejlon kellett a seregnek

Bár alapvetően nagyon jó lenne, ha akkora harmónia és béke lenne a világban, hogy ne legyen szükség a hadseregekre, vitathatatlan, hogy sok technológiai újítás jött ki a katonai kutató-fejlesztő projektekből. Gondolhatunk itt olyen nagyszabású dolgokra, mint a GPS, a számítógép vagy a mobiltelefon. Azonban hiába dolgozik rengeteg lángelme a különböző országok katonai fejlesztésein, néha szükségük van egy kis segítségre a magánvállalatoktól.

Ilyen volt például, amikor a második világháború alatt az amerikai hadsereg lefoglalta az ország teljes nejloniparát.

Na de pár évet most előreszaladtunk – minek kellett a seregnek egyáltalán a nejlon? Pont ugyanazért, amiért a nőknek a nejlonharisnya. 1940 előtt aki a lehető legcsodásabb harisnyát akarta felvenni, kénytelen volt befektetni néhány drága selyemharisnyába, amivel az volt a baj, hogy azok könnyen tönkrementek. Az 1930-as évek második felében az USA felelt a világ selyemimportjának négyötödéért, a behordott selyem 75-80 százaléka a harisnyagyárakba került.

Ezzel szemben a DuPont által fejlesztett nejlonharisnya, amit az 1939-es New York-i világkiállításon mutattak be, a gyártó szavaival élve erős volt, mint az acél, és könnyű, mint egy pókháló.

Amint az új harisnya a polcokra került, kiderült, hogy az amerikai nők másra sem vágytak, mint acélpókhálós, hosszú zoknikra. Míg Európában már hónapok óta dúlt a háború, az USA-ban négy nap alatt elfogyott négymillió pár nejlonharisnya. A harisnya népszerűsége hónapokon át töretlen volt, sőt, amikor 1941-től az USA nem importált több selymet Japánból, még nagyobbat ugrott a kereslet: Denverben 125 ezer dollárnyi harisnya fogyott el két nap alatt. Ez ma 2,3 millió dollárt, azaz 716 millió forintot jelentene. A Time akkor azt írta, hogy átlagosan minden denveri nő 14 pár harisnyát tudott így venni.

Mint utólag kiderült, azok csinálták jól, akik a denveri nőkhöz hasonlóan cselekedtek: 1942-ben a DuPont bejelentette, hogy a teljes nejlongyártásukat átállítják hadi célokra, mert a népszerű alapanyaguk a harisnyából átkerült ejtőernyőkbe, kötelekbe, cipőfűzőkbe, golyóálló mellényekbe és sátrakba.

Ezt természetesen pánik és teljes kétségbeesés követte. Az amerikai nőnek, aki harisnyát akart venni, három lehetősége maradt:

• vehetett a feketepiacon nejlonharisnyát akár hússzoros áron;
• kimehetett az utcára harisnya nélkül, vagy ráfanyalodhatott egy rosszabb minőségű anyagból készült lábravalóra; illetve
• kipróbálhatta az új lábsminket és a felfestős, folyékony harisnyát.

Ez utóbbi gyakorlatilag egy alapozó volt, amit ha az ember felkent a lábára, elvileg olyan hatást keltett, mintha az illető harisnyát hordana. Az igazi profik még varrást is rajzoltak a lábukra. Ha valaki nem tudta, hogy is álljon neki, a nagy áruházakban külön pultnál várták a segítőkész tanácsadók.

Elbeszélések alapján Angliában is hasonló volt a helyzet, de ott a kevésbé tehetős hölgyek kénytelenek voltak más eszközökhöz folyamodni: a lábsmink helyett kevés ideig főzött teával vagy vizezett mártással kenték be a lábukat.

Ahogy a háborúnak vége lett, a nejlon is kikerült a hadsereg monopóliumából. Sokan emlékeztek, hogy milyen rossz volt, amikor egyik napról a másikra elzáródtak a harisnyacsapok, úgyhogy a fordulatot újabb nejlonőrület követte. Itt most nem hétköznapi szexizmusról van ám szó: 1945-ben és 1946 elején több nejlonzavargás is kitört USA-szerte. A legdurvább Pittsburghben zajlott, ahol 40 ezer nő állt sorba 13 ezer pár nejlonharisnyáért, és végül többen is összeverekedtek. 1946 márciusára a DuPont sikeresen visszaállt a háborúsról piaci gyártásra, így már napi 30 millió pár harisnyát tudtak legyártani.

Ezzel véget is értek a lázadások, a nők visszatérhettek a kényelmesebb selyem- és nejlonharisnyákhoz, amik a harisnyanadrág 1959-es megjelenéséig uralták a harisnyaipart.