2021. december 7. – 05:00
Számos olyan zenekart lehet mondani, amelyek valódi hatását és értékét a popkultúra csak jóval az együttes aktív évei után ismerte fel. Ezek közé tartozik a japán Les Rallizes Dénudés (LRD) is, egy '60-as években indult, noise rockot játszó formáció, amelynek tagjai szélsőbaloldali terroristák voltak, és egyszer még egy repülőgépet is eltérítettek. A Les Rallizes Dénudés történetét máig rengeteg homály fedi, a zenéjük azonban egyre több ember figyelmét kelti fel az internetkorszakban.
Az együttes 1967-ben alakult a kiotói Dosisa Egyetemen, bár azt máig nem tudni pontosan, hogy a tagok az intézmény diákjai voltak-e, vagy csak sokat lógtak arrafelé. Már jóval a második világháború után járunk, a vesztesek oldalán harcoló Japán nincs túl jó állapotban, a helyi fiatalokhoz pedig egyre nagyobb számban jutnak el az amerikai zenék, köszönhetően az arrafelé állomásozó katonáknak. Ahogy Kubota Makoto, a zenekar korábbi basszusgitárosa is elmondta a Quietusnak adott interjújában, alapvetően amerikai jazz-zenészeket kedvelt és hallgatott addig, míg meg nem ismerte Mizutani Takasit, az együttes frontemberét, aki évekig a japán rockzene egyik legenigmatikusabb figurája volt. Kubota volt az, aki többek között arról beszélt, hogy az egész zenekar elég radikális figurákból állt, ő például börtönben is ült fűtermesztés miatt, ami akkoriban kizárólag a helyi maffiára volt jellemző.
Hogy miért annyira különleges és misztikus a Les Rallizes Dénudés, arra a választ épp az adja, hogy a nyugati sajtó hiába próbálja a '90-es évek óta felhajtani Mizutanit és a zenekar tagjait, egyszerűen nem tudtak semmi érdemi információt összeszedni, így csak pletykák, legendák, mendemondák és anekdoták maradtak más japán zenészektől. A Red Bull cikke a témában 90 százalékban arról szól, hogy a szerző kétségbeesve próbál lenyomozni akadémikusokat, kutatókat és zenészeket, de folyamatosan falakba ütközik.
A zenekar elsősorban azért izgalmas a nyugati zeneőrültek körében, mert már a '60-as években olyan zenét csináltak, amelyhez hasonlóval nem igazán lehetett sehol sem találkozni. Mintha fogták volna a Velvet Undergroundot, megmártották volna valamiféle katatón zajban, adtak volna hozzá némi távol-keleti folkot, az egészet pedig leöntötték delayek és reverbök soha véget nem érő áradatával. Ráadásul a zenekar soha nem adott ki rendes stúdióalbumot, kizárólag rettenetes minőségű koncertfelvételeket, a zenéjük pedig hosszú ideje kalózmásolatok formájában terjed.
Az LRD zenéjét egy laikus értelmezhetetlen zajként képes csak értelmezni, mégis jóval megelőzték a korukat. A primitív gitárhangzást annyi effektezéssel és szétmaszatolással spékelték meg, ami akkoriban leginkább a pszichedelikus rockra volt jellemző, ám az amatőr hangminőség és a torz zajongás miatt csak nehezen lehet olyan zenekarokhoz kötni őket, mint mondjuk a Jefferson Airplane. Később ez a hangzás lett a noise rock és a shoegaze egyik alapvetése, nem véletlen, hogy mindkét színtérben legendaként és úttörőként hivatkoznak az LRD-re. Japánban pedig azért voltak különösen meghatározóak, mert japán nyelven csak ipari bóvli zenéket lehetett hallani az országban, rendes rock and rollt akkor még senki sem játszott. Pláne nem ilyen hangosan.
A másik dolog, amiért az együttes legendás státuszba került, az az 1970-es terrorista gépeltérítés, amelyet szélsőbalos japán terroristák követtek el, és köztük volt az a Vakabajasi Moriaki is, aki mellesleg az LRD basszusgitárosa volt. Ahogy Kubota az interjúban említi, az egész zenekar nagyon radikális figurákból állt, és voltak köztük olyanok, akik hivatalosan is tagjai voltak a Japán Vörös Hadsereg terrorszervezet korai verziójának.
1970 márciusában szamurájkardokkal és csőbombákkal felfegyverzett támadók foglyul ejtették a Japan Air Lines 351-es járatát, rajta 122 utassal és a 7 fős legénységgel. A terv eredetileg az lett volna, hogy a kommunista Észak-Koreán keresztül Kubába utaznak, de a dolog nem úgy sikerült, ahogy kitalálták. A gép először a fukuokai reptéren szállt le a túszokkal, akiket elengedtek ugyan, de cserébe magukkal vitték az akkori japán közlekedésügyi minisztert, Jamamura Sindzsirót. A miniszterrel a fedélzeten először Szöulban szálltak le, ahol a dél-koreai hatóságok megpróbálták átverni a terroristákat azzal, hogy úgy tettek, mintha a gép valójában Észak-Koreában szállt volna le, hogy ezzel a csellel csalják ki őket a gépből. A kissé unortodox ötlet befuccsolt, így végül a gép továbbrepült Phenjanba.
A terroristák a tervek szerint Phenjanból robbantottak volna ki forradalmakat szerte Ázsiában, de ebből mindössze annyi lett, hogy politikai menedékjogot kaptak Észak-Koreától, és az akcióban részt vevő radikálisokat ahelyett, hogy elengedték volna Kubába, ott tartották az országban. A gépeltérítés résztvevői közül sokan (2014-ben még 36-an) máig a „forradalomfaluban” élnek Észak-Koreában, ahová a terroristákat telepítették, köztük Vakabajasi is, aki már többször jelezte, hogy hajlandó hazatérni Japánba és letölteni a börtönbüntetését, de ez azóta sem történt meg. Rajta kívül páran később felbukkantak Japánban, Európában és különböző ázsiai országokban, de többségüket hamar letartóztatták, vagy meghaltak azóta.
A zenekar a nem éppen hétköznapi akció után is működött tovább, de rendes stúdiófelvételek híján örökre a japán undergroundban ragadtak. A legendák szerint már az első koncertjük zavargásba torkollott, amelynek a végén a közönség összetűzésbe került a rendőrökkel, de Mizutani és társai állítólag marxista propagandát is terítettek középiskolák környékén. Mivel rendkívül kevés tényszerű információt lehet találni erről az időszakról, így ezek máig pletykaként élnek csak tovább. 1967 és 1988 között végig aktív volt a zenekar, de Mizutanin kívül folyamatosan változott a felállás, a bootlegként terjedő zenéket koncertről koncertre máshogy játszották, és a frontembert gyakorlatilag még a közeli barátainak is lehetetlen volt elérni.
Az interneten elérhető beszámolók szerint Mizutani tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden legendás rockzenekarnak jól jön egy kis misztikum, ezért szándékosan elvonultan élt, nem mutatkozott túl gyakran, és kizárólag faxon keresztül volt hajlandó kommunikálni. Aztán a ‘90-es években hirtelen újra felbukkant, az LRD három évre visszatért koncertekkel és hivatalos koncertlemezekkel, hogy aztán 1996-ben végleg feloszoljon a formáció. Egyes vélemények szerint Mizutani azért is tért vissza a ’90-es években, mert óriási rivalizálás volt közte és a szintén legendás Hajno Kejdzsi között, akit akkor már a japán underground királyaként kezeltek, és kezdett nemzetközileg is jegyzett lenni. Ahogy az egykori basszusgitárosa is nyilatkozza a korábban linkelt interjúban, Mizutani sokáig nem is volt képben azzal kapcsolatban, hogy nyugaton mennyire kultikussá vált a zenekara, de az kifejezetten zavarta, hogy a zenéi kalózmásolatokként terjednek kisebb vagyonokért.
Mizutani utoljára 1997-ben lépett fel, és a 2010-es évek végére akkora kultusza lett az Egyesült Államokban, hogy felmerült egy turné ötlete is. Erre azonban végül nem került sor, mert Mizutani 2019-ben meghalt. A családja a halála óta próbál utánajárni annak, hogyan lehetne normális módon kiadni a zenéit. Annyi sikerült eddig összehozni, hogy létrehozták a Les Rallizes Dénudés hivatalos honlapját, ahol kicsit több részletet meg lehet tudni minden idők legrejtélyesebb japán zenekaráról. Ahol hiába fordult meg közel két tucat zenész, a többségüket vagy nem lehet azóta sem elérni, vagy nem akarnak az LRD-ről beszélni. Egyes vélemények szerint azért, mert az 1970-es gépeltérítés miatt a zenekar tagjait azóta megfigyelik a japán hatóságok.
Mizutani halála miatt a Les Rallizes Dénudés visszatérésére már semmi esély nincs, arra viszont igen, hogy egyszer a régi felvételek jobb minőségben, hivatalos kiadványként megjelenjenek, ahogy az rövid időre meg is történt a Spotifyon, hogy aztán később a felvételek el is tűnjenek nyomtalanul, ahogy az a zenekar misztikumához illik.
Források: Les Rallizes Dénudés honlapja, Throw Out Your Books, The Quietus, Red Bull Music Academy, Niche-Appeal
