Van egy aprócska sziget az Atlanti-óceán közepén, ahol csak egy évvel később tudták meg, hogy véget ért az első világháború

2021. november 14. – 10:11

Van egy aprócska sziget az Atlanti-óceán közepén, ahol csak egy évvel később tudták meg, hogy véget ért az első világháború
Tristan da Cunha szigete – Fotó: David Forman / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

A világjárvány közepette ki ne vágyna egy eldugott, csendes, minden problémától távoli, isten háta mögötti helyre? Van egy jó hírünk: ez a hely sokkal közelebb van Magyarországhoz, mint azt sokan gondolnák. Nem kell háromszori átszállással körberepülni a fél világot, hogy aztán kikössünk valahol Új-Zéland alsón.

A rossz hír viszont az, hogy erre a helyre legalább egy hétig tart eljutni, pedig fele olyan messze sincs Magyarországtól, mint Új-Zéland. Mindössze egy időzónával nyugatabbra, az Atlanti-óceán déli részének kellős közepén, nagyjából félúton Afrika és Dél-Amerika között emelkedik ki az óceánból egy aprócska sziget:

Tristan da Cunha, a Föld hivatalosan is legelszigeteltebb lakott területe.

Az egy lakott és néhány kisebb lakatlan szigetből álló szigetcsoport Dél-Afrikától nagyjából 2800, Dél-Amerikától pedig 3300 kilométerre fekszik. A legközelebbi lakott település 2437 kilométerrel északabbra, a híres Szent Ilona-szigeten található. Az Egyesült Királyság fennhatósága alatt álló szigeteken egyetlen település található, a mesésen hangzó Edinburgh of the Seven Seas, ahol jelen pillanatban 242-en élnek. A sziget precízen vezetett honlapjáról kiderül, hogy nyolc család lakja a szigetet, a legtöbben, szám szerint 63-an a Green család tagjai.

A 98 négyzetkilométeres fősziget legfőbb vonzereje a külvilágtól való elzártsága, ami leginkább annak köszönhető, hogy a mai napig sem épült repülőtér a szigeten. Magyarországról alig fél nap alatt elérhető lenne a sziget repülővel, de futópálya híján kizárólag hajóval vezet az út az Isten háta mögé. Méghozzá Fokvároson keresztül, innen indul az a menetrend szerint közlekedő halászhajó, ami hatnapnyi hánykolódás után eléri Tristánt. Ez a hajó az egyetlen összeköttetésük a külvilággal, így nem meglepő, hogy az itt élőkhöz kicsit lassan jutottak el az információk az évszázadok során is,

például az első világháború végéről is csak akkor értesültek, amikor 1919-ben erre járt egy brit cirkáló.

Portugál admirális fedezte fel, végül a briteké lett

A vulkanikus szigetcsoportot 1506-ben egy portugál admirális, Tristão da Cunha fedezte fel, amikor hajójával a Jóreménység foka felé tartott. A viharos időjárás miatt azonban nem tudott kikötni és partra szállni, ám ettől függetlenül a felfedezés dicsősége az övé volt, így hát el is nevezte saját magáról a legnagyobb szigetet. A Portugál Királyság nem mutatott túl sok érdeklődést a semmi közepén lévő sziget iránt, értékesebb területek gyarmatosításával voltak ekkoriban elfoglalva.

Az első vitathatatlan partraszállás 137 évvel később, 1643. február 7-én történt, amikor a Holland Kelet-indiai Társaság Heemstede nevű hajójának legénysége kötött ki itt. A hollandok után főként francia kereskedők és kutatók jártak errefelé, ők készítették az első részletesebb térképeket a szigetcsoportról, valamint tanulmányozták az itt élő fajokat. A 18. száza vége felé aztán egyre több amerikai bálna- és fókavadászhajó fordult meg a térségben, egyfajta bázisként használva a szigetet. Később a britek börtönszigetté akarták alakítani, de végül arra jutottak, hogy a sziget alkalmatlan a letelepedésre.

Edinburgh of the Seven Seas település – Fotó: Peter Schaefer / Getty Images
Edinburgh of the Seven Seas település – Fotó: Peter Schaefer / Getty Images

Három amerikai tengerész viszont rácáfolt a britekre. A Massachusettsből származó Jonathan Lambert, az olasz származású Thomas Currie (Tommaso Corri) és egy Williams nevű harmadik fickó 1810 decemberében úgy döntött, hogy nem tér vissza Bostonba, hanem a szigeten fogja leélni a hátralévő életét. Nem sokkal később egy Andrew Millett nevű tengerész is csatlakozott hozzájuk, így már négyen éltek együtt. Lambert a szigetek egyedüli és szuverén birtokosának nyilvánította magát, és önkényesen a Felüdülés szigetére (Islands of Refreshment) keresztelte át Tristan da Cunhát. A felüdülés viszont nem tartott sokáig, 1812 májusában Lambert, Williams és Millett halászat közben megfulladt.

A sziget politikai jövőjét végül a Brit Birodalom határozta meg, 1816. augusztus 14-én III. György brit király annektálta Tristan da Cunhát, ahová Dél-Afrikából küldött helyőrséget. A britek attól tartottak, hogy a franciák esetleg felhasználhatják a szigetet a Szent Ilonára száműzött Napóleon megszöktetéséhez. A birtokba vétel mellett szólt az is, hogy az 1812-es brit–amerikai háborúban az amerikai hadihajók bázisként használták a szigetet.

Tíz évig egy hajó sem járt arra

Egy 1817-es hajótörés során 55-en vesztették életüket a szigetnél, ezután pedig a britek belátták, hogy nincs értelme katonákat állomásoztatni ott, és visszavonták a helyőrséget. Egy William Glass nevű skót káplár viszont annyira megszerette a helyet, hogy megengedték neki, hogy családostul ott maradjon. Ezzel kezdetét vette a sziget aranykora, a következő néhány évben mások is csatlakoztak Glassékhez, többek között Thomas Swain az angliai Hastingsből. Az 1820-as évek elején öt agglegény megkért egy tengerészkapitányt, hogy nem tudna-e feleségnek való nőket hozni Szent Ilona szigetéről. A fekete bőrű hölgyek 1827-ben meg is érkeztek Tristánra, ezután pedig a közösség további növekedésnek indult.

1836-ban telepedett le a holland Peter Groen, aki aztán Green-re angolosította a nevét. Egy évvel később egy amerikai bálnavadász, Thomas Rogers talált itt új otthonra. Egy másik amerikai bálnavadász, Andrew Hagan 1849-ben érkezett Tristánra. A sziget állandó lakosainak száma az 1850-es évek elején a százat is megközelítette, ebben az időszakban virágzott a kereskedelem, a Távol-Keletre és Ausztráliába tartó vitroláshajók állandó állomása lett a sziget.

A dolgok a 19. század második felére változtak meg – egyszerre több tényező miatt: a bálnavadászat hanyatlása, a gőzhajókra való átállás és a Szuezi-csatorna megnyitása megakasztotta a növekedést. A hajók egyre ritkábban jártak errefelé, sok lakos kivándorolt az Egyesült Államokba vagy Fokvárosba, és a sziget lassan a feledés homályába merült.

Hogy ne néptelenedjen el teljesen, 1875-től egy brit hadihajó évente ellátmányt szállított Tristánra. 1892-ben egy hajótörésnek köszönhetően olasz bevándorlókkal gazdagodott a közösség. Az elsüllyedt Italia hajó két túlélő matróza, Andrea Repetto és Gaetano Laverello úgy döntött, hogy ott marad, és mindketten helyi lányt vettek feleségül. A szigeten ma is a kettejük leszármazottai élnek.

Tristan da Cunha szigete – Fotó: David Forman / Getty Images
Tristan da Cunha szigete – Fotó: David Forman / Getty Images

De haladjunk tovább a történelemben: az 1906-os tél különösen száraz volt a szigeten, a túllegeltetés miatt a legelők kimerültek, és csaknem 400 szarvasmarha pusztult el, és a burgonyatermés is nagyon gyenge volt. A brit kormány 1907-ben felajánlotta a szigetlakóknak, hogy evakuálja őket, ám a tristániak egy gyűlésen leszavazták ezt, annak ellenére is, hogy figyelmeztették őket, a jövőben nem ígérhetnek további segítséget.

A sziget legelszigeteltebb időszaka 1909 és 1919 közé esett, amikor az Admiralitás teljesen leállította az éves ellátóhajó-járatot. A beszámolók szerint Tristan tíz évig még postát sem kapott, így az első világháború eseményeiről sem tudhattak túl sok mindent az itt élők. Az 1914-es falklandi csatát leszámítva, ahol a britek nagy győzelmet arattak a német Kelet-ázsiai Hajóraj felett, más jelentős hadi esemény nem is történt a déli félteke ezen részén az első világháborúban. A Fokvárosból induló brit könnyűcirkáló, az HMS Yarmouth csak 1919 júliusában kötött ki Tristánon, és hozta el a fegyverszünet hírét.

Felhasznált források:

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!