A gepárdról annyit szokás tudni, hogy a világ leggyorsabb szárazföldi állata, 120 felett van a végsebessége, és három másodperc alatt gyorsul százra, rövid távon simán lealázva ezzel versenyautókat is. A nagymacskák többségéhez hasonlóan veszélyeztetett faj, a vadon élő populációja ijesztő mértékben csökken: ma nagyjából 7000 példányra becsülik, míg a 19. században még 100 ezer körüli, az 1950-es években pedig 30 ezer lehetett a létszámuk. A fajt a sajnos szokásosnak mondható fenyegetések, az orvvadászat, a természetes élőhelyük zsugorodása és a klímaváltozás együttes erővel sodorják a kihalás felé. És van itt még egy nem igazán közismert faktor is, ami extrém módon sebezhetővé teszi az állatot, sőt, egyes szakértők szerint egyenesen halálra ítéli: az, hogy a gepárdok gyakorlatilag klónok.
Hogy ez miért veszélyes? Minél nagyobb egy faj genetikai változatossága, annál jobb az alkalmazkodóképessége, ami pedig a hosszú távú túlélés legfontosabb záloga. A kisebb diverzitás sebezhetővé tesz a különféle betegségekkel szemben, és megsokszorozza a genetikai rendellenességek megjelenésének kockázatát.
A gepárdok genetikai diverzitása nagyjából a laborokban használt kísérleti egerek szintjén van, amiket direkt azért tenyésztenek 20 generációnyi beltenyészetben, hogy egyformák legyenek, azaz jó vizsgálati alanyok.
Egy kutatásban a genetikai sokszínűséggel összefüggésben levő enzimeket vizsgálták különböző helyekről származó gepárdokban. Ezek az enzimek más nagymacskafajoknál két véletlenszerű példány között 20–50% eltérést szoktak mutatni. A gepárdoknál a 55 tesztalany enzimei között nem találtak egyáltalán semmilyen különbséget. Mindez olyan aggasztó következményekkel jár, mint hogy a vizsgálatok szerint a gepárdok hímivarsejtjeinek 70%-a életképtelen, illetve hogy a vadon született gepárdkölykök közel háromnegyede féléves kora előtt elpusztul.
De miért alakulhatott ki ez a genetikai sivatag a gepárdoknál? A faj kétszer került a kihalás szélére – és itt a mainál sokkal-sokkal súlyosabb helyzetekről beszélünk. Az első ilyen nagyjából 100 ezer évvel ezelőtt történt, erről nem is ismer túl sok részletet a tudomány. A másodikról már annál inkább, ez 10-12 ezer éve volt, a legutóbbi jégkorszak végén, amikor kipusztultak például a gyapjas mamutok és a kardfogú tigrisek is. És majdnem így járt a gepárd is: a kutatások azt mutatják, hogy a bolygó teljes populációja a mélyponton mindössze hét darab, szaporodásra képes egyed volt (pontosabban a populációnak az a része, aminek máig fennmaradt a genetikai öröksége, vagyis az összes ma élő gepárd közös ősapjai és ősanyjai). Ebből a helyzetből természetesen csak nagyon súlyos beltenyészet, testvérek, illetve szülők és kölykeik közti párosodás árán volt képes a faj szaporodni és újra benépesíteni az élőhelyét. Ennek egyenes következménye a máig tartó genetikai egyhangúság.
Érdekesség, hogy a gyapjas mamutnak ennél sokkal nagyobb populációja élte túl a jégkorszak utáni nagy kihalási eseményt, és a kb. 6000 évvel későbbi kipusztulásukat is a genetikai diverzitás hiányára és a beltenyészet káros hatásaira vezették vissza először a tudósok. Később a DNS-vizsgálatok azt mutatták ki, hogy ezt önmagában még túlélte volna a faj, a genom diverzitása ugyan nagyot csökkent, de aztán ez a folyamat megállt, és a túlélő populáció mérete is stabilizálódott – végül valószínűleg egy kisebb, lokális klímaváltozási jelenség okozta a vesztüket, ami ellehetetlenítette az életkörülményeiket az utolsó élőhelyüknek számító szibériai szigeten.
(How Stuff Works, National Geographic, Psych.org, ABC Science)
