A kínai múmiák, melyek épségben maradtak fent, és sokáig azt hitték róluk, hogy indoeurópai származásúak

Évtizedek óta rejtélyek sora övezi a világ legépebben fennmaradt múmiáit, a Kína nyugati részén talált tarimi múmiákat. A titokzatos bronzkori népről sokáig úgy tartották, hogy a korai indoeurópaiak egyik távoli ága lehet, akik a történelem során valahogy Ázsia keleti felére sodródtak. Egy új genetikai kutatás azonban azt állítja, hogy nem nyugatról vándoroltak a Takla-Makán sivatag térségébe, hanem egy ázsiai eredetű, genetikailag elszigetelt csoportról van szó, amely látszólag semmilyen más szomszédos néppel nem állt rokonságban.

A 20. század elején találtak rá a tarimi néven elhíresült múmiákra, de a leletek ezután sokáig a feledés homályába merültek. A terület rendes feltárása csak a kilencvenes évektől kezdődött el, ezután több száz mumifikálódott holttestet találtak szerte a Tarim-medencében, Kína északnyugati vidékén, Hszincsiang tartományban.

A legrégebbinek, közel 4000 évesnek tartott múmiákat fejjel lefelé fordított csónakokban temették el, ezek szolgáltak sírhelyül. A sivatagi éghajlat miatt a testek kiszáradtak, és szinte teljes épségben konzerválódtak, az arcvonásaik és még a hajuk színe is megmaradt. Egyes antropológusok szerint a külsejük alapján nem ázsiai eredetűek voltak, egyes leleteknek vöröses árnyalatú volt a hajszínük. Nemezelt és szőtt gyapjúruházatban temették el őket, ami szintén szokatlan volt ebben a régióban. A sírjaikban sajt, búza és köles maradványait is találtak a régészek, ami arra engedett következtetni, hogy vagy a nyugat-ázsiai sztyeppékről, vagy pedig a közép-ázsiai hegyvidékről származó, földműveléssel és pásztorkodással foglalkozó bronzkori nép tagjai lehettek.

Az új tanulmány azonban cáfolja ezeket a feltételezéseket. Ázsiai, európai és amerikai kutatók nemrég 13 múmia DNS-ét vizsgálták, és most először szekvenálták a genomjaikat is, és ez egészen más képet festett az eredetükről, mint amit eddig sokan gondoltak. A vizsgálatok alapján a múmiák nem indoeurópai származásúak, hanem egy ősi ázsiai nép leszármazottai.

A tanulmány egyik szerzője Christina Warinner, a Harvard Egyetem és Max Planck Történeti Tudományok Intézetének antropológusa. Szerinte az új felfedezés kis túlzással több kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol. „Kiderült, hogy néhány teória helytelen volt, így most teljesen más irányban kell tovább vizsgálódni” – mondta. Warinner szerint az ősi Tarim-medencei közösségeket a folyók tartották életben, erre utalhat a csónakos temetkezési kultúrájuk.

A legújabb kutatás a Takla-Makán sivatag keleti szélén található Hsziaohe sírkomplexum múmiáira összpontosított. A mintegy 4000 évvel ezelőtt eltemetett 13 múmia fogaiból kinyert DNS-minta azt mutatta, hogy genetikailag nem keveredtek a szomszédos népekkel – állapította meg Csong Cshungvon, a dél-koreai Szöuli Nemzeti Egyetem genetikusa, a tanulmány társszerzője.

A vizsgálatok alapján most az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a „tarimi nép” az ősi észak-eurázsiaiaktól, az egykor széles körben elterjedt pleisztocén kori népcsoporttól származik, amely mintegy 10 000 évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak vége után tűnt el.

E népcsoport genetikai öröksége ma már csak töredékesen él tovább néhány mai populáció genomjában, főként a szibériai és amerikai őslakosok körében – írják a kutatók.

A tanulmány összehasonlította a tarimi múmiák DNS-ét a Hszincsiang tartomány északi részén, a régiót kettéválasztó Tien-san hegység túlsó oldalán fekvő Dzsungária régióban felfedezett, nagyjából ugyanolyan korú sivatagi múmiák DNS-ével. Ebből az derült ki, hogy míg az ősi dzsungáriai nép – ellentétben a nagyjából 800 kilométerrel délebbre élő tarimi néppel – több környező népcsoporttal is keveredett, például az Altaj hegységből származó afanaszjevói kultúra népeivel. „Valószínű, hogy a vándorló afanaszjevói pásztorok keveredtek a helyi vadászó-gyűjtögető népekkel Dzsungáriában, míg a tarimi nép teljesen megőrizte az észak-eurázsiai ősei genetikai örökségét” – mondta Csong.

Azt azonban nem tudni, hogy a tarimi emberek miért maradtak genetikailag elszigeteltek, míg a dzsungáriaiak nem. Azt feltételezik, hogy a Tarim-medence zord környezete akadályozhatta a génáramlást.

Úgy tűnik azonban, hogy a sivatag nem zárta el teljesen a tarimi népet a környező népektől és kultúráktól, sőt. A Tarim-medence már a bronzkorban is a Kelet és Nyugat közötti kulturális cserekapcsolatok csomópontja volt, és még évezredekig az is maradt, például a Selyemút is itt vezetett keresztül. A tarimi nép genetikailag ugyan elszigetelt volt a szomszédaitól, de kulturálisan összekapcsolódott velük. Valószínűleg így vehették át az állat- és növénytermesztés kultúráját is.