Néha felmerülnek vad dolgok az interneten, pár éve például rendszeresen előszedte valaki, vagy egy kajablogger, vagy maga Jamie Oliver, hogy amikor vaníliaízű dolgot eszünk, akkor nagy valószínűséggel azt egy hód seggével ízesítették. Nem írtam el semmit ebben a mondatban, egyszerűen emberek kijelentették, hogy ha az ember mondjuk vaníliafagyit vagy előre elkészített epres sütit eszik, akkor gyakorlatilag egy hód ánuszát nyalogatja, ugyanis onnan jön ez a fajta ízesítés. Jamie Olivernek sok mindenben igaza van, de ebben speciel csak félig: valóban ki lehet nyerni ilyen ínycsiklandó anyagot a hódokból, de azért valószínűleg nem azt kanalazzuk a fagyival.
A rejtélyes anyag, amiről szó van ilyenkor, a castoreum névre hallgat, valóban hódok alfeléből lehet kinyerni, bár nem az ánuszból, hanem a közelében lévő mirigyekből. Az alaszkai, kanadai vagy szibériai hódok a mirigyek váladékát használják arra, hogy megjelöljék a területüket, ezt kenik a saját határvidékeikre, illetve ezzel vízhatlanítják a saját bundájukat is. Semmiképpen sem érdemes összekeverni a hód székletével, ami a szakértők szerint a nemtől függetlenül emlékeztethet a motorolajra vagy a sajtszagra, a castoreum ugyanis vanília-, eper- és virágillatú, nagyrészt a hódok fakéregdiétája miatt.
Természetesen mivel egy virágillatú, melaszszerű trutymóról van szó, az emberiség már évszázadok óta használja orvoslásra. Megszerezni kétféleképpen lehetett: az élő állat mirigyeit meg kellett fejni, ami miatt sajnálom, hogy a középkorban nem létezett Youtube, mert ezt megnézném szívesen. A másik módszer pedig az volt, hogy az elhullott állatból egészben kikapták a mirigyet, és füstölve tartósították.
A római asszonyok a meggyújtott mirigy füstjével próbáltak abortuszt előidézni, a 12. században porrá zúzva, borba keverve itták lázcsillapítóként, valamint használták később fejfájás ellen is, Francis Bacon a 16. században pedig egyenesen az orrába szippantotta a port, ha éppen nem fogott az agya. A gyógyszeri felhasználása amúgy nem teljesen légből kapott, a castoreum tartalmaz szalicilsavat, ami a modernkori aszpirinben is található.
Amerika felfedezése és gyarmatosítása adott egy újabb löketet a castoreum felhasználásának, hiszen hódból akadt bőven az új kontinensen. Főleg kalapokat gyártottak belőle, de ha már megnyúzták, akkor a gyógyító hatásából is próbáltak pénzt kovácsolni: a mirigy porváltozatát árulták altatóként, serkentőként, fogfájásra, fülfájásra, és valószínűleg a nyugati ember összes bajának orvoslására. A 19. századtól kezdve pedig elkezdték a parfümiparban is felhasználni a vanília- és eperillata miatt, és ismert lett a fixatív hatása is, azaz hogy más illatok hatását meghosszabbította.
A század végére a hódok szinte kihaltak Amerika területén, a következő század elején pedig elkezdték használni ezt az anyagot ételadalékként. És hogy egyáltalán kik folyamodnának olyasmihez, hogy egy hód ánuszához közeli dolgot kenjenek a termékükre? Például a dohánygyártók, a Camel és a Winston cigarettáiban is használták. Egy darab alkoholos ital létezik a világon, amiben állandó alapanyag: a svéd BVR HJT, ejtsd bäverhojt, értsd hódüvöltés, de készült már vele kézműves bourbon is.
Még ma is egy teljesen legális, természetes adalékanyagként tartja számon az amerikai élelmiszer- és gyógyszerhatóság, az FDA, bár azért az jelentős túlzás, hogy csak úgy bele lehet ütközni, amikor az ember levesz egy finom édességet a polcról. 2004-es adatok szerint egy évben az egész világon összesen 150 kilónyi hódfenékszaftot használtak fel (a nyolcvanas években ez a szám nagyjából 340 kiló volt), miközben vanillinből 1,2 millió tonnát.
Szóval ha valaki azzal jön, hogy haha, mekkora lúzer vagy, amiért vaníliafagyit eszel, hiszen biztos a hód seggével ízesítették, akkor gondolj arra, hogy bárcsak így lett volna.
Felhasznált cikkek:
