Negyven éve pont ugyanúgy tiltakoztak az amerikai emberek a biztonsági öv ellen, mint a mai maszkellenesek

Bár jelenleg Magyarországon csak egészségügyi intézményekben kötelező a maszkviselés mint a járvány elleni védekezés első védvonala, mindannyian jól emlékezhetünk még azokra a hónapokra, amikor tömegközlekedésben, zárt terekben, sőt, az utcán is kötelező volt hordani. És ha erre emlékszünk, biztosan emlékezhetünk arra is, hogy micsoda hisztériát csapott egy aránylag kicsi, de annál hangosabb kör a maszkok (és aztán az oltások) ellen, a világ leghülyébb összeesküvés-elméleteivel súlyosbítva. Aki valaha próbált meggyőzni ennél a szintnél egy fokkal okosabb maszkellenest, bizonyára bedobta a magától értetődő hasonlatot: a maszk olyan, mint az autóban a biztonsági öv: picit kényelmetlen ugyan, de ez elfogadható ár azért, hogy életet menthet, ha baj van. Mégsem tiltakozunk ellene, mert értjük, tudjuk, elfogadjuk, hogy a használatának sokkal-sokkal nagyobb a pozitív, mint a negatív hatása.

A párhuzam szinte tökéletes, sőt, túlságosan is az:

amikor annak idején az autókban kötelezővé tették a biztonsági öv használatát, pontosan ugyanúgy, ugyanazokkal az érvekkel tiltakoztak ellene az emberek, mint manapság a maszkok ellen.

(Ez a sztori innentől elsősorban Amerikáról szól, ott volt ugyanis a legjellemzőbb és a legjobban dokumentált a biztonságiöv-ellenesség. Magyarországon a KRESZ 1976-ban tette kötelezővé a biztonsági öv használatát, és akkoriban valahogy nem jutott senkinek eszébe az emberi jogaira hivatkozva hangosan tiltakozni ez ellen.)

A biztonsági öv nagyjából egyidős az autóval, sőt, az első ilyen szabadalmat korábban adták be, mint az első autóét (1885, illetve 1886). A modern, hárompontos biztonsági öv megszületésére egészen 1959-ig kellett várni, híres sztori, hogy a Volvo akkor úgy döntött, szabadon és ingyen elérhetővé teszi a találmányt a világ összes autógyártójának, ki tudja, hány millió életet mentve meg ezzel.

Annak ellenére, hogy a kezdetek óta létezett, a biztonsági öv egészen az 1950-es évekig nem volt szériafelszerelés, sőt, legtöbbször még választható extra sem az autókban. Vagy ha az volt, hidegen hagyta az embereket: a Ford 1956-os felmérése szerint mindössze a vásárlók 2%-a fizette ki a 27 dollár pluszt a 2000 dollár körüli alapárra, hogy legyen biztonsági öv a kocsijában. Eközben az autók egyre gyorsabbak és elterjedtebbek lettek, a forgalom egyre nagyobb, ennek megfelelően a balesetek száma is meredeken nőtt.

Így jutunk el 1965-be, amikor egy mindössze 31 éves jogász-aktivista, Ralph Nader könyve, az Unsafe at Any Speed (kb. Nincs biztonság semmilyen sebességnél) berobbant az amerikai köztudatba. Nader egyébként később politikus lett, a 2000-es elnökválasztáson zöldpárti jelöltként 2,9 millió szavazatot kapott; akkor lett az elnök az ifjabb Bush úgy, hogy félmillió szavazattal kevesebbet kapott, mint ellenfele, Al Gore. De vissza 1965-be: a könyv hónapokig vezette a bestsellerlistákat, és hatalmas botrányt kavart azzal az állításával, hogy a nagy autógyárak kispórolják az autókból a biztonsági felszereléseket, hogy minél alacsonyabban tudják az árakat tartani – és ezzel közvetetten rengeteg autóbalesetes sérülésért és halálesetért felelősek. A botrányból kongresszusi vizsgálat lett, abból meg a Nemzeti Autópályaforgalom-biztonsági Felügyelet (National Highway Traffic Safety Administration) nevű hivatalos szerv, ami egyébként máig létezik, és évi 900 millió dollárból felügyeli a nemzeti autópályaforgalom-biztonságot.

Az NHTSA-nek hosszú évek munkájával sikerült elérnie, hogy az amerikai államok nagy többségében kötelező legyen a biztonsági öv az autókban. Ez úgy jött össze, hogy sarokba szorították az autóipart: olyan szabályt hoztak, ami szerint minden autóban kötelező egy olyan passzív, emberi közreműködés nélkül működő biztonsági rendszer, ami 35 mérföldes (56 km) sebességnél megóvja a sérüléstől a sofőrt. Erre két megoldás kínálkozott, az olcsó biztonsági öv és a drága légzsák – és az autógyárak nyilván az elsőt választották. Igen ám, de közben megválasztották elnöknek Ronald Reagant, akinek az egyik fő kampányígérete a dereguláció, vagyis a szabályokkal és korlátozásokkal gúzsba kötött amerikai ipar felszabadítása volt. Ennek megfelelően egy tollvonással vissza is vonta az NHTSA rendelkezését. Ez viszont egy másik, gigantikus iparágnak, a biztosítóknak nem tetszett, és be is perelték a szövetségi államot. Az ügy egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, amely végül 1983-ban elkaszálta az elnök rendeletét.

Fontos megjegyezni, hogy itt végig a biztonsági öv kötelező létezéséről, nem a használatáról volt szó. Az öv becsatolásához ugyanis továbbra se nagyon fűlt a foga az amerikaiaknak, a felmérések szerint 1983–84-ben mindössze 15% körül volt az övet rendszeresen használó sofőrök aránya.

Egészen zseniális volt az a megoldás, amivel a Reagan-kormány, pontosabban Elizabeth Dole közlekedési miniszter kivágta magát a szorult helyzetből, miszerint a legfelsőbb bíróság kötelezte őket a választási ígéretekkel szembemenni, és egyben két hatalmas iparág közül valamelyiket magukra haragítani. Dole 1985-ben kiadott egy rendelkezést, ami rögzítette, hogy minden új autóban kötelező szériatartozéknak kell lennie a vezetőoldali légzsáknak, hacsak – és itt jön a csavar! – nem alakul úgy a helyzet, hogy 1989-ig az amerikai államok kétharmada kötelezővé teszi a biztonsági öv használatát. Ez ugyanis elegendő mértékben növelné a sofőrök biztonságát, és feleslegessé tenné a kötelező légzsákot.

A kormánynak ezzel szépen sikerült minden felelősséget és népharagot áttolni az egyes államokra, illetve az autógyárakra, amiknek persze eszük ágában sem volt légzsákot szerelni minden autóba, és azzal kénytelen-kelletlen árat emelni, ehelyett minden lobbierejüket bevetették, hogy az államok kötelezővé tegyék a biztonsági övet. Márpedig lobbierejük, az volt: a General Motors például akkoriban vágott bele a Saturn projektbe, ami sok ezer munkahelyet teremtő, milliárd dolláros befektetésekkel járó gyárak építését jelentette. Hogy, hogy nem, hirtelen annyira fontos lett a cégnek a közúti biztonság, hogy csak olyan helyeken voltak hajlandók gyárat építeni, ahol az állam kötelezővé tette a biztonsági övet. De a Chrysler és a Ford sem volt rest, mindent bevetettek, és az államok el is kezdték szép sorban bevezetni a kötelező biztonságiöv-használatot. Az első New York és New Jersey volt, és ezzel el is jutunk a cikk címében jelzett biztonságiöv-ellenes népi felháborodásig.

(Egyébként az autógyárak a végén jó nagyot buktak az egész trükközéssel, mert a határidőre nem jött össze a kötelező biztonságiöves államok kétharmados többsége. Pontosabban nem olyan formában, ahogy azt Dole rendelkezése megkövetelte: vagy a túl alacsony bírság miatt, vagy azért, mert nem önmagában büntették, csak más szabályszegések, például gyorshajtás súlyosbító körülményeként. Nyolc állam pedig egyszerűen ideológiai alapon nem volt hajlandó kötelezővé tenni. Így végül a 90-es évek elején mégicsak rájuk kényszerítette a kormány a légzsák kötelező beszerelését minden új autóba.)

Szóval 1985 környékén Amerika-szerte elkezdték pedzegetni a politikusok a kötelező biztonsági övet, és belefutottak abba a jelenségbe, hogy az amerikaiak két dolgot gyűlölnek mindennél jobban a világon: azt, ha valamit megtiltanak nekik, és azt, ha valamit kötelezővé tesznek. Bár addigra a bizonyítékok teljesen egyértelműek voltak a biztonsági öv hasznossága mögött (lásd még: 2020 és a maszk esete), olyan erővel lángoltak fel az öv elleni indulatok, amire senki nem számított. A korabeli közvélemény-kutatások egészen tudathasadásos állapotot mutatnak:

az amerikaiak 86%-a gondolta úgy, hogy a biztonsági öv hasznos és életmentő, és ezzel párhuzamosan 65%-uk ellenezte a kötelezővé tételét.

A biztonsági öv ellen valóságos népi mozgalom indult, sokan tüntetőleg kivágták az övet az autójukból, mások azzal érveltek, hogy márpedig a biztonsági öv egyáltalán nem hasznos, sőt, veszélyes. Népszerű volt az az elmélet, hogy ha egy karambolnál az ember kirepül a szélvédőn keresztül az autóból, az könnyű sérülésekkel jár csak, de ha a biztonsági öv megfogja ilyenkor, az garantáltan halálos. Rémtörténetek keringtek arról, milyen sokan égnek el elevenen kigyulladt autókban, mert nem tudják kicsatolni a biztonsági övet, illetve fulladnak meg ugyanezért vízbe esett autókban – hát kinek áll ez érdekében? Sokan háttérhatalmi összeesküvést sejtettek a háttérben az amerikai szabadság elveszejtésére, a törvényt megszavazó államokat a náci Németországhoz, a politikusokat pedig Hitlerhez hasonlítva.

De még akik belátták az öv hasznosságát, azok is meglepően nagy arányban gondolták úgy, hogy nem szabad holmi életmentéssel korlátozni az egyén szabadságjogait. A Chicago Tribune, az ország egyik vezető napilapja 1987 februárjában például lehozott egy vezércikket azzal a címmel, hogy „A biztonságiöv-törvény támadás a szabadság ellen”, amiben egészen komolyan le tudták írni azt a mondatot, a biztonsági öv ellen érvelve, hogy

„Ebben az országban a szabadság védelme fontosabb, mint megpróbálni életeket szabályozni törvényekkel.”

A lap egyébként ugyanebben az évben két Pulitzer-díjat is kapott.

Tucatjával indultak perek a különböző államok és a szövetségi kormány ellen a biztonsági övek miatt. Massachusetts államban egy népszerű rádiós műsorvezető aláírásgyűjtése nyomán népszavazást írtak ki, és annak eredményeképpen semmisítették meg a kötelező övet előíró törvényt. Az érvelés úgy szólt, hogy a biztonsági öv mellőzésével az ember csak a saját életét kockáztatja, márpedig mindenkinek joga van a saját életét kockáztatni, és az állam nem veheti el vagy csorbíthatja ezt a jogot. A vita szürreális pillanata volt, amikor a Harvard jogászprofesszora, Laurence Tribe egy állami bizottsági meghallgatáson megalkotta a „szabadság fogalmának felettébb jelentéktelen eleme” jogi kifejezést, amire az egyik szenátor azzal kontrázott, hogy a törvény ellenzői valójában a „szélvédőn véres cafatokként szétkenődés jogához” ragaszkodnak.

Az idő és a józan ész azonban a biztonsági övnek dolgozott. Ahogy elkezdték a bírságokat kiszabni, nőni kezdett a becsatolt övek száma az amerikai utakon, a javuló baleseti statisztikákat látva pedig egyre több állam tette kötelezővé a használatát. A 90-es évek elején már 60%, egy évtizeddel később 80% körül járt a biztonsági öv használatának aránya, ez a szám ma már 90 felett jár. Még New Hampshire-ben is 67% a használati arány, pedig ma már ez az egyetlen amerikai állam, ahol nem kötelező (pontosabban felnőttek számára nem, 17 év alatt igen).

New Hampshire állam hivatalos mottója egyébként Live Free or Die, azaz Szabadon élni vagy meghalni. Ez az amerikai függetlenségi háborúra utal, és ezzel az autók rendszámtábláin egészen bizarr triplacsavaros irónia születik, hiszen ott kötelező jelleggel szerepel 1971 óta, miközben a biztonsági öv az autóban nem kötelező. 1977-ben egy precedens értékű perben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az alkotmány első kiegészítése értelmében, ha valaki nem ért egyet a szabadon élés vagy meghalás magasztos ideájával, büntetlenül letakarhatja ezt a részt a rendszámtáblán. New Hampshire lakói tehát annyira szabadok, hogy jogukban áll nem egyetérteni azzal, hogy annyira szabadok, viszont a szabadság jegyében nem kell becsatolniuk a biztonsági övet, amit kétharmados többségben azért mégis megtesznek.

(Források: Washington Post, Today.com, BBC Future, History.com, Insider)