2021. szeptember 19. – 06:55
Életveszélyes lett Amerika első női sorozatgyilkosának, Jane Toppannak a kezében a 19. század végén egy világsikert arató magyar termék, amelynek a diadalútjáról később Kosztolányi is megemlékezett. A méregkeverő ápolónő a hashajtó hatásáról ismert Hunyadi keserűvizet használta arra, hogy észrevétlenül beadagolja a halált áldozatainak.
Ír szülőktől származott, az Egyesült Államokban ténykedett, de alig akad róla szóló cikk Magyarország emlegetése nélkül: az Amerika első női sorozatgyilkosaként számon tartott Jane Toppan történetében kulcselem a 19-20. század fordulójának magyar sikerterméke, a törökverő hősről elnevezett, hashajtó hatású Hunyadi keserűvíz.
A későbbi Jane Toppan nyomorúságos életbe született bele 1854-ben Honora Kelley néven. Első generációs ír kivándorlók gyereke volt. Anyját korán elvitte a tüdővész, mikor ő még csecsemő volt. A félárva kislányt hatévesen az apa, akinek súlyos mentális gondjai voltak, beadta egyik testvérével együtt egy bostoni intézménybe, ami nevében elmegyógyintézet, a gyakorlatban inkább afféle árvaház volt.
A gyerek sorsa azután sem fordult sokkal jobbra, hogy az árvaházból magához vette Mrs. Ann C. Toppan és családja. Míg saját lányuknak, Elizabeth-nek valódi gyerekkort biztosítottak, Honorát a nevelőszülők házicselédként kezelték. Ténylegesen örökbe soha nem fogadták, a múltjától viszont mintha megfosztották volna: a nevét Jane-re cserélték, hogy a külvilág előtt elhazudják ír gyökereit. A családi viszonyokra jellemző, hogy mikor a nevelőanya meghalt, semmit nem hagyott örökül Jane-re.
Toppan felnőve egy ponton úgy döntött, egy fokkal feljebb lép a társadalmi ranglétrán, cseléd helyett ápolónő lesz. Belevágott a nővérképzésbe a bostoni Cambridge kórházban.
Okos volt és rátermett, a felettesei szívesen dolgoztak vele, és a betegek is szerették a joviális, mosolygós, derűt árasztó ápolót, akire ebben az időben ragadt rá a Jolly Jane – Víg Jane név.
A betegek némelyikét Jane is szerette, de ezzel ők nem mondhatni, hogy jól jártak: az ápolónak szokása lett a kedvenc pácienseit túlgyógyszerezni, hogy rosszabbodjon az állapotuk, épp csak annyira, hogy maradniuk kelljen még kicsit a kórházban.
A kollégái között Toppan nem örvendett túl nagy népszerűségnek, mert időről időre keresztbe tett nekik, alkalomadtán beárulta őket. De ennél vészjóslóbb volt, hogy a betegek néha fültanúi voltak annak, amint Jane borzalmas megjegyzéseket tesz. Az ápoló időnként arról beszélt, hogy az öregeket felesleges életben tartani. A kórházból végül egy szexuális jellegű panasz nyomán kellett távoznia Toppannak. És nem ez volt az utolsó ilyen. Új munkahelye lett, új kórház, de a vádak újra felütötték a fejüket: a nővér szeretett befeküdni az ágyba egyes betegek mellé.
A négytagú családdal túl messzire ment
A róla szóló könyv szerzője, Mary Kay McBrayer szerint valószínűleg az mozgathatta Toppant, hogy szexuális élvezetet talált abban, amikor azt élte meg, hogy élet és halál ura. Szándékosan a halál szélére sodort egyes betegeket, majd visszahozta őket onnan – ebből nyert kielégülést.
Miután a panaszok nyomán nem volt többé maradása kórházakban, magánápolóként kezdte keresni a kenyerét. Apróhirdetéseken keresztül talált munkát magának vagy ismerős ajánlásával szegődött el bentlakásos ápolónak betegek mellé.
Jane Toppan áldozatai a kórházi-és a magán páciensei közül kerültek ki. Megmérgezte őket. Méregként morfint, atropint, sztrichnint használt, néha injekcióval adagolta, néha szájon át. Amikor az utóbbi megoldást választotta, segítségére volt a betegápolás egy divatos kelléke: az ízét tekintve eleve kissé keserű, a gyanús ízeket elfedő magyar Hunyadi víz: szerette ebbe rejteni a mérget.
Toppan alkalomadtán szeretett lopni ezt-azt a betegeitől. Az ápolói jövedelemhez képest drága kedvteléseihez, mint az ivás és a finom édességek beszerzése, szüksége is volt plusz pénzre, a lopás mégis inkább egyfajta hatalmi játszma volt a számára, semmint egyszerű jövedelemforrás. A gyilkosságok indítékát pedig sohasem árulta el világosan.
Halálos áldozatai között volt olyan, aki feltehetően csak véletlenül került az útjába, de közéjük tartozott egy olyasvalaki is, akihez nagyon is személyes érzelmek fűzték: mostohatestvérét, Elizabeth Brighamot is megölte.
A leleplezéséhez az vezetett el, amikor elbizakodottságában egy teljes, négytagú családdal végzett néhány hét leforgása alatt. Ekkor már szemet szúrt a rendőrségnek, hogy a korábban makkegészséges áldozatok sorsában közös pont az ápolónő megjelenése.
Rémlátomásokról cikkeztek a lapok
Jane Toppan legvégül 31 ember megmérgezését ismerte el. Az esküdtszék 1902-ben úgy ítélte meg, hogy nem beszámítható, ezért fegyház vagy akasztófa helyett kényszergyógykezelésre küldték. Míg a pere idején nem mutatott bűnbánatot, néhány évvel később, 1904-ben azzal voltak tele az amerikai lapok – sőt, egy New York-i tudósításnak köszönhetően a magyar újságolvasók is értesülhettek minderről – , hogy a méregkeverő összeroppant a tettei súlya alatt, téveszmék alakjában gyötörni kezdte a lelkiismerete.
Az Arcanum archívumában elérhető, 1904-es cikk Arany-balladába illő képekkel borzongatta a nyájas olvasókat:
„Folyton rémlátomásai vannak, üres, mélyen beesett szemeivel mereven bámul maga elé börtöne sötét szögletében, ahonnan egyenkint látja maga előtt elvonulni áldozatainak szellemét. Fél enni, mert az a rögeszméje, hogy minden étel, amit adnak neki, meg van mérgezve. Olyan ma már, mint egy csontváz. Két hónappal ezelőtt még 80 font volt a súlya, ma alig nyom 40 fontot. Néha az őrültek félelmes, rekedt ordításában tör ki, eltakarja aszott kezeivel sovány arcát, hogy ne lássa a rémképeket, amelyek őrült táncot járnak előtte. Fagyos leheletüket érzi arcán s zörgő csontjaik érintését s őrjöngve kiáltja — Látom őket, akiket megöltem ! (...) Itt jön mind a harmincegy, megtört a szemük, hideg az érintésük, zörögnek csontjaik amint átölelnek ...
Segítség,. . . gyilkosok . .. meg akarnak ölni!. .. Aztán összeesik, teste vonaglik a börtön nyirkos földjén, szemei vadul forognak s arca rettenetesen eltorzul. Majd felugrik s őrülten futkos szűk zárkájában, menekül üldözői elől, akik az égő ház üszkei közé akarják vetni, amelyet ő gyújtott fel.”
Bár akkoriban azt jósolták, hogy már nem lehet sok neki hátra, Jane Toppan végül magas kort ért meg, 1938-ban, 84 évesen érte a halál az intézetben.
Ó magyar hashajtó!
Hogy pontosan hogyan került Jane Toppan látóterébe a Hunyadi keserűvíz, azt nem találtam meg az elérhető forrásokban, de a Hunyadi víz épp elég ismert és népszerű volt ebben az időben Amerikában ahhoz, hogy egy, a korral haladó ápoló arzenáljában könnyűszerrel benne lehessen.
Őriz róla még cikket a New York Times archívuma is 1893-ból. A Budáról származó Hunyadi víz, amely dúsgazdaggá tette a Saxlehner-családot, és amely a mai napig is kapható, 1863-ben kezdte a karrierjét. Két fő összetevője a glaubersó és keserűsó. Ahogy egy, a budai keserűvíz-telepről szóló, századfordulós cikk magyarázta, krónikus béllanyhaságra éppúgy ajánlották, mint „egyszeri gyors és bő kiürítésre”, és nagy előnyeként tartották számon, hogy „még gyöngébb szervezetű emberek is jól elbírják ezt a vizet, amely semmiképpen sem rontja el a gyomrot”.
És hogy van-e egy sajátos hangulata annak, hogy Magyarország és Hunyadi János hírét épp egy hashajtó vitte szerte a világba? Itt átadnám a szót Kosztolányi Dezsőnek, aki az útirajzait tartalmazó kötetben, az Elsüllyedt Európában így írt:
„A falakon, a villamosokon, a póznákon, étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős... neve. Patikákban piramisokba állítják az ismerős üvegeket. A drogista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párizsi él vele, már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza.
Hogy ha bemegyek a gyógyszertárakba, önkéntelenül e gúlák mögé állok, ezek legalább védenek, rájuk tehetem a kezemet, s mondhatom: ez az én követségem. A franciáknak van Vendőme-oszlopa, a németeknek Siegeshalléja, a mienk ez a hashajtó-piramis. Ó magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi képviselőnk, szomorúan köszöntelek.”
A cikkben Jane Toppan történetének leírásakor elsősorban az America's First Female Serial Killer: Jane Toppan and the Making of a Monster című könyv szerzőjének, Mary Kay McBrayernek a kutatásaira támaszkodtunk. A vele készült beszélgetést a Tenfold More Wicked podcastban itt lehet meghallgatni.