Pofátlanul magas útdíjat fizetett az, aki 95 éve autóval akart lejutni a Balatonra

2021. augusztus 20. – 08:28

Pofátlanul magas útdíjat fizetett az, aki 95 éve autóval akart lejutni a Balatonra
Siófokon a Fő (Darányi) tér, szemben a Fő utcával a Sió felé nézve 1925-ben – Fotó: Jurányi Attila / Fortepan

Másolás

Vágólapra másolva

Aki ma Budapestről az M7-esen robog le a Balatonra, annak szinte természetes, hogy autópályadíjat fizet. Nagyon sokáig ugyan ingyen lehetett használni itthon az autópályákat, de az útdíjfizetés nem minden előzmények nélkül való. Közel száz évvel ezelőtt is fizetni kellett azért, ha valaki autóval vagy motorral akart lejutni a Balatonra. Az ekkor izmosodó autóstársadalom rendesen anyázott is a Székesfehérvár által kivetett vám miatt, a balatoni turizmus tönkretételét is látták benne, mindezt az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével rekonstruáltuk a korabeli lapokból.

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készül

A középkorban megszokott volt, hogy a városok adókat vetettek ki az átutazó kereskedőkre és áruszállítókra, de hidaknál, hegyi hágóknál sem lehetett megúszni az átkelést vám megfizetése nélkül. A nemzetállamok kialakulása, az iparosodás és az egységes adórendszerek ugyan hoztak némi változást, de például Magyarországon is egészen sokáig lehetett kivetni belső vámokat és helyi adókat a közlekedőkre és fuvarozókra. 1850 és 1853 között császári pátens és pénzügyminiszteri rendeletek fektették le azokat a szabályokat, amelyek alapján a városok élhettek ezekkel az eszközökkel, és kisebb-nagyobb módosításokkal egészen 1950-ig működött ez a rendszer.

Az egyik népszerű adófajta a kövezetvám volt, amelyet a települések a közút- vagy olykor a vasúthasználatért szedtek be az idegenektől. A fuvarozókra árufajták alapján is róhattak ki különböző összegeket, de a díjszabást a közlekedési eszköz is meghatározta. A beszedett kövezetvámot 1890-tól a városok csak a útjaik fenntartására fordíthatták, ezt például Budapest megpróbálta kijátszani, de több városban maradt ez az adófajta, nem találtak ki helyette másikat.

A kövezetvám összege nem volt egységes, a városok maguk állapíthatták meg a nagyságát, ez aztán több esetben nagy elégedetlenséget is szült. Az 1920-as évek végén és az 1930-as években Székesfehérvár került leginkább a célkeresztbe, mert autósoktól 2, a motorosoktól 1,5 pengőt szedett be.

A Balaton ekkoriban vált tömegek számára is elérhető, egyre-másra épültek ki az üdülőtelepek, és a motorizáció is berobbant nálunk, egyre több budapesti polgár is engedhetett meg magának autót. Nagy divatja volt a weekendezésnek, az autós kirándulásoknak. Egy hétvégi napon akár kétszáz autó és kétszáz motoros is megindult a fővárosból néhány órán belül, ami akkor elég soknak számított. A Balatonra Székesfehérváron vezetett az út, csak éppen oda és vissza is le kellett szurkolni az akkori beszámolók szerint pofátlanul magas útdíjat. A vámot a város bejáratainál található bódéknál kellett megfizetni, ami ácsorgással és várakozással is járt. Emiatt szintén nem voltak túl boldogok az autósok.

Így nézett ki egy kövezetvám 120x58mm széles példánya – Forrás: Éremtani Lapok, 2015. október (153. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár
Így nézett ki egy kövezetvám 120x58mm széles példánya – Forrás: Éremtani Lapok, 2015. október (153. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Az Automobil-Motorsport című lap egyik 1927-es számában Egy pénz nélküli túrázó aláírással jelent meg egy cikk, amely a fehérvári helyzetet elemzi. A motoros azt írta, hogy egy évvel korábban még a városban volt Magyarország legrosszabb kövezete, „Székesfehérvár volt hazánk útjainak szégyene”. Ez egy év alatt megváltozott, mert a fehérvári közutak keramitburkolatot kaptak, de ezzel együtt a vámot is megemelték. A cikk írója szerint több mint tízszeresére (Magyarország ekkor váltott koronáról pengőre), míg korábban 1700 korona volt a vám, most 18 500 értékű lett, az az 1,50 pengő, ennyiből Budapesten meg lehetett ebédelni. Más szerint pedig 60 kilométerre elég benzint lehetett venni ebből az összegből. Hogy tényleg horribilis volt a fehérvári díjszabás, arra a Sporthírlap mutatott rá, más városokban csupán 16-20-30 fillér volt az útdíj.

„Mélyen tisztelt Uraim! Nem gondolják, hogy ez egy kissé sok? Nem gondolják, hogy ez a bőrlenyúzás és a megkoppasztás egy enyhébb formája? Székesfehérvárhoz nem méltó az útjavításból szezónüzletet csinálni”

– méltatlankodott a pénz nélküli túrázó, majd levezette, hogy 10 pengős napi költséggel számolva túl sok a kétszer másfél pengő (mindkét irányból külön meg kellett fizetni a vámot), hiszen a benzin 4 pengő, a balatoni fürdés 2 pengő, egy ebéd pedig 4 pengő volt.

Zavaros Aladár, Székesfehérvár akkori polgármestere a Magyarságban magyarázta el, hogy miért volt mindenkinek jó a drága útdíj. Zavaros szerint sok tengelytörés és defekt volt az útjaikon, így muszáj volt lépniük az autósok érdekében. „Ezeken a szégyenletes állapotokon akart segíteni Székesfehérvár városa éppen a balatoni forgalom fellendítése érdekében is, amidőn messze túl anyagi erején, csaknem negyvenmilliárd korona költséggel sima aszfalttal és keramittal újra burkoltatta összes főbb utcáit és tereit, melyek most olyanok, hogy akár versenypálya céljaira is megfelelnek és diszére válnának a fővárosnak is. Amikor tavaly a komisz utakon tízezer korona kövezetvámot szedtünk, ezt joggal soknak lehetett volna nevezni, s igaztalan dolog most meg sokalni ennek a dupláját, amikor az autótulajdonosok egyedül csak gumikerékben óriási megtakarítást érnek el azzal, hogy Székesfehérvár öt kilométeres belső útján, egyik sorompótól a másikig már tükörsima aszfalton siklik a gépkocsijuk.”

Székesfehérvár kikerülhetetlen volt, mert a nem sokkal korábban épített balatoni utat is direkt átvezették a városon, a fizetést nem lehetett megúszni.

A problémát rendre felvetették az autós szaklapok és a hírlapok is, nem értették, hogy miért a leggyengébb minőségű 5 kilométerre kell ilyen sokat fizetni.

A Magyarság szerint „szégyenletes, balkánízű rendelkezés” a kövezetvám, amit egy 1929-es számában Európa legdrágábbjaként aposztrofált, míg az Autó 1931-ben arról lamentált, hogy sokan már inkább vonattal mennek a Balatonra a vám miatt. A Nemzeti Sport egyik 1935-ös számában pedig bosszantónak és méregdrágának nevezte a fehérvári vámot, amin ekkora már csökkentettek is.

A kereskedelmi miniszter közbelépésére 1931-ben a vámot levették a felére, az autósok egy pengőt, a motorosok 60 fillért fizettek minden áthaladásért, de még ezt is sokallták a fizetők, a lapokat továbbra is bombázták méltatlankodó olvasói levelekkel. A kritikák között rendre visszatérő elem volt, hogy a kövezetvám az autóturisztika és a balatoni fürdőélet fejlődésének is az ellensége, és hogy az egész rendszer idejétmúlt, hiszen „Bécs, Innsbruck, Zürich, Párizs nem szed kövezetvámot a Rolls-Royce után sem”.

Balatonalmádi, Baross Gábor út 35. és 33. A két épület között az Arany János utca torkolata 1933-ben – Fotó: Karabélyos Péter / Fortepan
Balatonalmádi, Baross Gábor út 35. és 33. A két épület között az Arany János utca torkolata 1933-ben – Fotó: Karabélyos Péter / Fortepan

„Reméljük, hogy mire az intenzív túrázás és fürdés ideje elérkezik, az illetékesek tudni fogják a módját annak, hogy Magyarország automobilista és motorkerékpáros társadalmát hasonló vekzaturáktól mentesítsék. Uraim, vagy módot nyújtanak arra, hogy a hazai fürdőket látogathassuk, vagy megyünk kifelé” – kardoskodott a Automobil-Motorsport egyik cikkszerzője.

A kövezetvám politikai kérdéssé is vált, többször is belengették, hogy eltörlik, de nem volt meg a kellő bátorság ehhez, jó részt azért, mert a kormánynak kellett volna a városok költségvetéseiből kieső bevételeket visszapótolni, így még az 1940-es években is szedhették az útdíjat.

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom