A 19. századi szuperhős lány, akit a hétköznapi fizika tett legyőzhetetlenné

Az internet korában elég kevés olyan bűvésztrükk van, amelyet senki sem tud megmagyarázni. Manapság már egy kettéfűrészelt nőre csak legyintünk, hiszen mindenki tudja, hogy valójában nem vágták szét, csak behúzta a lábát a doboz egyik felébe, a másikban meg egy pár műlábfej kalimpál. Egy ügyes bűvész persze így el tudja hitetni velünk, hogy amit látunk, az a valóság, de sokkal nehezebb a dolga, mint 19. századi elődeinek, akiknek gyakran csak

mai szemmel nézve teljesen banális fizikai törvényeket kellett kihasználniuk, hogy látványos és megmagyarázhatatlan tetteket hajtsanak végre.

Közéjük tartozott a század végén hatalmas népszerűségre szert tevő Lulu Hurst, egy madárcsontú lány, aki 15 évesen olyan erő kifejtésére volt képes, amellyel egyszerre több felnőtt férfit is könnyűszerrel vissza tudott tartani, sőt, egy mozdulattal simán szerteszórta őket a teremben, ha akarta. A lány állította, hogy az elektromágneses szupererejét egy nagy vihar során szerezte, később azonban ő maga is lerántotta a leplet az egyszerű fizikával, illetve az emberi anatómia átlagon felüli ismeretével megtámogatott trükkjeiről.

Lulu, a 19. századi mutáns

Lulu Hurst (akinek születési neve egyes beszámolók szerint valójában Lula volt) 1869-ben született az amerikai Georgia államban, az élete pedig a később kiadott önéletrajza szerint 1883-ban változott meg gyökeresen, amikor megkapta a különleges képességeit. Ez eddig pont úgy hangzik, mint egy X-Men karakter eredetsztorija, a dolog mikéntje pedig csak még tovább erősíti ezt az érzést. Lulu ugyanis állítása szerint a vihar idején a házukba költöző intelligens elektromosság megzabolázásával jutott hozzá a titokzatos erejéhez.

A lány nem is rejtette véka alá az erejét, rögtön elkezdte lenyűgözni szülővárosának lakóit, és bár baptista lelkész apja nem akarta, hogy a lánya bűvésztrükköket mutasson be – még az ebben lévő pénz sem érdekelte –, pár hónap múlva a szülei mégis vele tartottak, amikor turnéra indult, hogy szélesebb körben is megmutassa, mit tud. Hamarosan a Georgiai Csoda, Nevető Lulu és Mágneses Lány néven emlegetett Lulu Hurst lett az egyik legkeresettebb bűvész az egész országban,

a népszerűségét pedig jól mutatta, hogy egy fellépéssel többet keresett, mint a legtöbb amerikai egy év alatt.

Mindez persze nem volt meglepő, a vándorcirkuszok ugyanis ekkoriban leginkább táncosokból, énekesekből, komikusokból és időnként zsonglőrökből vagy akrobatákból álltak. Ezekhez képest pedig nagyon szórakoztató lehetett azt nézni, ahogy egy 45 kilós lány játszi könnyedséggel tart vissza vagy borít fel egyszerre több felnőtt férfit – pláne, mert ekkoriban még az volt az uralkodó nézet, hogy a nők törvényszerűen gyengék és törékenyek.

A lánynak több trükk is volt a tarsolyában, ám mindegyikre igaz volt, hogy Lulu látszólag bármiféle erőfeszítés nélkül múlta felül akár egyszerre több ember erejét is a bemutatók során. A beszámolók szerint Lulu

• esernyőket tépett ki könnyedén életerős férfiak kezéből,
• máskor fél kézzel tologatta át őket a szobán,
• több centire emelt el a földtől székeket, amelyen hárman ültek,
• ha egy biliárddákót fogott a kezébe vízszintesen, többen sem tudták kibillenteni őt az egyensúlyából – még akkor sem, ha fél lábon állt,
• volt, hogy egy pálcával körbetáncoltatott több embert is a helyiségen,
• egy alkalommal pedig még egy híres szumóbirkózót is legyűrt, amitől teljesen kikészült a közönség.

Nem varázslat, csak fizika

Ezek a mutatványok természetesen a szkeptikusok figyelmét is felkeltették, és rövidesen meg is jelentek a fellépéseken azok, akik le akarták leplezni Lulu Hurst titkát. Ez sikerült is, egy Simon Newcomb nevű professzor 1885-ben a Science magazinban jelentetett meg tanulmányt, amelyben részletesen kitárgyalta, hogy mi áll a szuperhős hihetetlen ereje mögött. Newcomb úgy fogalmazott, hogy Hurst sikere eklatáns példája annak, hogy nem szabad hinni az emberek beszámolóinak, ha olyan fizikai jelenségekről van szó, mint az erő és a mozgás.

Mint Newcomb írta, az egyensúlyozós trükknél – ahol Hurst egy pálcát vagy egy dákót fogott a kezébe, amit aztán másoknak el kellett kezdeni teljes erővel tolni – nem arról volt szó, hogy a lány képes volt ellenállni annak az erőnek, amit egyszerre több férfi fejtett ki. Egyszerűen az történt, hogy a rúd gyakorlatilag egy emelőként funkcionált, amelyet a lánynak felfelé kellett tolnia, hogy pozícióban tudja tartani, amint a kihívói is megfogták azt.

A férfiak viszont előrefelé nyomták azt, így bár kívülről úgy tűnt, hogy minden erejüket beleadják abba, hogy eltolják a lányt – sőt, maguk is így érezhették –, valójában csak azért küzdöttek, hogy szintben tartsák a dákót.

Pontosan ugyanez volt az elmélet az összes többi trükk mögött is, az önként jelentkezők olyan dologra vállalkoztak, ahol a fizika törvényei miatt eleve bukásra voltak ítélve, ám ezt akkor nagyon kevesen tudták megállapítani, és még kevesebben tudták megmagyarázni. Így aztán nem is omlott össze azonnal kártyavárként Hurst karrierje – ahogy azt később a turpisságra ugyancsak rámutató legendás illuzionista, a magyar származású Harry Houdini is kiemelte, hiába leplezték le többször is, az emberek továbbra is vevők voltak rá.

Olyannyira, hogy még az őt utánzó számtalan imitátornak is termett babér, Annie Abbott londoni performanszára például a kor egyik legnagyobb előadásaként emlékeztek a britek. Az persze ettől még egyértelmű volt, hogy a versenytársak, illetve az egyre nehezebben lenyűgözhető közönség szorításában nem tart majd a végtelenségig a dolog.

A nagy önleleplezés

Hurst 1885 decemberében végül bejelentette, hogy mégsem megy el egy európai turnéra, hanem közel egymillió dollárral a zsebében visszavonul. Két évvel később hozzáment korábbi menedzseréhez, Sanford H. Cohenhez, és élete végéig jólétben élt a georgiai Madisonban. Persze nem ez volt az utolsó alkalom, hogy hallott róla a világ, ahogy azt fentebb is említettük, a performansza még jó pár évig tovább élt, 1897-ben pedig egy eléggé jól fogyó önéletrajzot is kiadott.

Ebben elsősorban az volt a pláne, hogy nemcsak az életét, illetve a karrierjét taglalta benne, hanem arról is beszámolt, hogy pontosan mi állt a trükkök hátterében és hogyan csinálta őket. A könyv ezen részében nagyjából ugyanaz áll, amit korábban már Newcomb is leírt, ám Lulu képekkel is illusztrálta, hogy pontosan hol és milyen erők voltak a segítségére. A könyvet itt lehet végigolvasni, ha valaki kíváncsi rá, de ha nem is olvassa el az egészet az ember, a magyarázatokba azért érdemes belelapozni,

Hurst ugyanis meglepően érthetően és érdekesen magyarázza el a trükkjei mögött álló fizikai hatásokat.

Az jól látszik, hogy Lulu úgy akarja beállítani az egészet, mintha annak idején fogalma sem lett volna arról, hogy mit is csinált – egyrészt abból, hogy egy elég hosszú mesét kerekít a különös erőinek megszerzése köré, másrészt pedig abból, hogy a saját beszámolója szerint csak évekkel később jött rá, hogy az egyes trükkök pontosan mi miatt tudtak működni. Utólag persze csak találgatni lehet, hogy Lulu Hurst mennyire volt tudatában annak, amit csinált, azt azonban ő is kiemelte, hogy sokat számított, hogy az emberek hittek abban, hogy természetfeletti erőkkel rendelkezik.

Mint írta, szerinte ez egy fontos pszichológiai probléma, megmutatja ugyanis azt, hogy a képzeletnek milyen ereje van az emberek mentális és fizikai képességei fölött. Ebben pedig tulajdonképpen igaza is volt, ekkor ugyanis már évtizedek óta ismert volt az ún. ideomotoros tevékenység, vagyis az akaratlan mozgások. Ezek azok, amelyek például az Ouija-táblát vagy az aranyvesszőket is mozgatják, és amelyek miatt az ő trükkjeinek alanyai is jócskán túlértékelték a háttérben meghúzódó természeti hatásokat.