Ki a Coca-Colát issza, nem ostoba soviniszta

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

A hatvanas évek második felére azon már régen túl voltunk, hogy a Coca-Cola a nyugati világ ópiuma lett volna. Amúgy sem ez volt a propagandasajtó legjellemző vádja az üdítőital gyártójával szemben, még a legsötétebb ötvenes években sem. Inkább az, hogy a szövetségesek győzelmét kihasználva ráerőszakolja Európa boldogtalanabb, nyugati felére, valamint a sztálinizmussal szakító Jugoszláviára az édeskés löttyét. És miért teszik mindezt? Kapaszkodjanak meg, a profitért!

A hatvanas évek második felére szürkezónássá vált a Coca-Cola említése a hazai sajtóban. A nyugatra küldött, tehát megbízható újságíró elvtársak soha nem felejtették el megemlíteni, ha a Mahart isztambuli török képviselője Coca-Colával kínálta őket, ha Nicosiában „Coca-Cola-csárdát” láttak egy téren, ha Washingtonban a dolgozók ebédidőben kitódultak a városi parkokba, és szendvicsből és Coca-Colából álló ebédjüket a fűben ülve költötték el, vagy ha az addisz-abebai National bárban Coca-Colát és dupla feketét rendeltek.

Emberi fogak a Coca-Colában

A külföldi hírekben is olyan sűrűn emlegették a Coca-Colát, egy olyan italt, amit itthon soha nem lehetett kapni, mintha tömött sorokban álltak volna a közértek polcain és hűtőiben, de erről lesz még szó. A nyolc ápolónőt meggyilkoló chicagói mészáros például elfogásakor azt mondta, hogy négy napja csak bort, más szeszes italt és Coca-Colát iszik. A ghánai Legon Observer című lapból átvett cikk szerzője arra panaszkodik, hogy számára mennyire kiábrándító „Ghána amerikai ellenőrzés alatt álló gazdaságának a tudata, a Coca-Cola, a CIA és a ghánai–amerikai vegyes vállalatok rendszere”. Olaszországban pedig éppen a magyarországi bevezetés hajnalán képviselőházi ügy lett abból, hogy „a rendkívül népszerű ital valamiféle ártalmas anyagot tartalmaz”. Az üdítőt Olaszországban azzal reklámozták, hogy a kávéval ellentétben nem okoz rendellenességet a szív működésében, hatását tekintve egy dupla presszónak felel meg. Igen ám, viszont „Olaszország több városában kísérleteket folytattak: emberi fogakat helyeztek Coca-Colával teli üvegbe. Az eredmény lesújtó: az üdítőital hatására, viszonylag rövid idő alatt fellépett a szuvasodás.”

A Coca-Cola idehaza vágyott termék lett. Egy Népszabadságban megjelent glossza szerzője például azon élcelődik, hogy az igazgató elvtárs két dolgot rendelt a nyugatra látogató kollégájától: „egy USA-gyártmányú cipőkanalat, és egy demizson Coca-Colát a kisfiának”.

Télen gyártják, nyáron eladják

A hatvanas évek második felében a gazdasági növekedés kifulladóban volt, egyre többet beszéltek a megújulás szükségességéről. Az nem volt kérdés, hogy a szocialista kereteket nem lehet szétfeszíteni, az életszínvonal emelése viszont piaci szempontok megjelenését is szükségessé tette. Ez lett az 1968. január elsején bevezetett új gazdasági mechanizmus, aminek olyan lecsapódásai voltak a mindennapokban, mint például a Coca-Cola megjelenése.

A szocializmusban sokáig nem sikerült megoldani, hogy nyáron, amikor ugrásszerűen megnő a kereslet, legyen elég hideg üdítő, mivel ezeknek az italoknak kéthetes volt a tárolási idejük. Bágyi György, a Fővárosi Ásványvíz- és Jégipari Vállalat igazgatója jó hírrel szolgált az 1967. november 21-i Népszabadság olvasóinak:

„Külföldi szer és berendezés révén a vállalat télen előre gyárthatná az italokat, s így a nyáron lökésszerűen jelentkező keresletnek mindenkor eleget tudna tenni. Tárgyalások folynak a Coca-Cola gyártási licencének megvásárlására is.”

Ez nagyon szép és jó, csakhogy itt a korabeli szocialista Magyarországról beszélünk, ahol minden mindennel összefüggött, úgyhogy új gazdasági mechanizmus ide, Nyers Rezső oda, 1968 februárjára beütött a krach. A Finomkerámiai Művek éves tervéről szóló cikk vége felé rejtették el a rossz hírt: „Átmeneti hiány várható a gyógyszertári üvegellátásban is addig, míg Sajószentpéteren nem kezdi el a termelést az új külföldi automata. Némi gondot okoz a palackgyártásban egy új üdítő ital is. Valószínű, hogy az üveghiány megakadályozza a Coca-Cola idei forgalomba hozatalát.”

Jön, jön, jön!

A viharfelhőket Kelemen György, a Magyar Likőripari Vállalat vezérigazgatója oszlatta el. 1968. május 14-én, tehát még éppen a nyári szezon előtt tartott sajtótájékoztatójának szenzációja az volt, hogy júniusban megjelenik a Coca-Cola.

• Egyelőre csak Budapesten és a Balaton környékén, az első évben 12 millió üvegnyi készül.
• A nagyközönség először a Budapesti Nemzetközi Vásáron (BNV) kap belőle kóstolót.
• Az üdítő az eredeti recept szerint készül, és eredeti formájú kétdecis üvegben lesz kapható.
• A Magyar Likőripari Vállalat a kőbányai gyárában állította fel a Coca-Cola-gyártó gépet, amely egyelőre naponta két műszakban 70 ezer palack üdítőt állít elő.
• Három forintba kerül, az élelmiszerüzleteken kívül csak olyan vendéglátóhelyeken lehet majd kapni, ahol megfelelő hűtést biztosítanak, legjobb a plusz 4 fok. (Melegen nem romlott, csak rossz ízű.)
• Az üvegeket Sajószentpéteren, a zárókupakot a siroki fémüzemben gyártják.
• A Coca-Cola hetente küld vegyvizsgálókat Bécsből Budapestre.

A sajtótájékoztató ihlette a Népszava másnapi számában az állandó rovat, A nap kérdése témáját is: „Ha a BNV-n már lesz Coca-Cola, a bor a vásáron az új konkurencia miatti idegességtől is fogyni fog?”

Ez elsőre kicsit értelmezhetetlen, de az Esti Hírlap pár nappal későbbi írása új megvilágításba helyezi a Népszava kérdését. Az üdítőital-piac liberalizálásának jótékony hatásának gondolták ugyanis, hogy „helyes árpolitikával, megfelelő minőségű, mennyiségű szeszmentes ital készítésével és elterjesztésével kellene gátat vetni a fokozott termelés nyomában járó fokozott alkoholfogyasztásnak”. Vagyis úgy gondolták (a kis naivak), hogy a magyar dolgozó a talponállóban szívesebben kér majd jéghideg Coca-Colát, mint húgymeleg sört.

Szomáliával egy időben

Magyarország mellett Jugoszláviában és Szomáliában is ebben az évben kezdték palackozni a Coca-Colát. A kólaversenyben a többi KGST-országot leköröztük: a lengyeleknél 1972-ben kezdték a palackozást, az NDK-ban csak a fal leomlása után lehetett kapni, míg az első moszkvai Coca-Cola-neonreklám 1989-ben jelent meg.

A bejelentés után megjelentek az első álláshirdetések. A kőbányai Bánya utcai üzembe azonnali belépésre kerestek palackozó nő és férfi segédmunkásokat üvegválogatásra és palackmosásra, lakatosokat, kádárokat, áruhordókat, targoncavezetőket, adminisztrátorokat, anyagbeszerzőket, portásokat éjjeliőrnek. Jelentkezés: a munkaügyi osztályon, 148-268.

Az örök fanyalgók Pesti Kólára vágynak

A júliusi kánikulával a kólaláz is a tetőfokára hágott, sőt, volt, akinek nem volt elég a végre itthon is kapható Coca-Cola. Az Esti Hírlap tetemre hívta Bágyi Györgyöt, a Fővárosi Ásványvíz- és Jégipari Vállalat igazgatóját, akitől azt kérdezték: mi lesz a májusra ígért Pesti Kólával? (Nem Pepsi, Pesti, éééééértik? Ez lett volna a magyar kóla, olyan, mint amilyen Csehszlovákiában az 1960-tól létező Kofola, ami a mai napig konkurenciája a Coca-Colának és a Pepsinek.)

„Annak idején májusra ígértük, a BNV-n be is mutattuk. De itt a valódi Coca-Cola, s ezzel a Pesti Cola sorsa bizonytalanná vált. Van olyan vélemény, hogy elég egyfajta Cola” – vágta ki magát Bágyi György. Nos, ma már tudjuk, hogy a Pesti Cola sorsa annyira bizonytalanná vált, hogy nem is lett belőle semmi, helyette 1969-ben jött a Pepsi.

És jöttek a gondok

Hatvannyolc forró nyara nemcsak az egyre fokozódó, végül a szovjet, magyar, keletnémet és lengyel katonai beavatkozásba torkolló csehszlovák helyzetről szólt, hanem a kólagondokról is.

A Népszavánál eléggé be lehettek rágva a Coca-Colára, mert a forgalmazás megkezdése után sértődött glosszában tették szóvá – egyébként teljesen jogosan –, hogy a háromforintos bolti kólát kapni nem lehet, az üdítőt csak éttermekben és eszpresszókban árusítják 4–6 forintért. „A Coca-Cola igazán nem életszükséglet, sokáig jól megvoltunk nélküle, de most, hogy már van, igazságérzetünk tiltakozik a forgalomba hozatal módszere ellen” – vetette oda a glossza szerzője, (g.).

Marschall Jenő, az Esti Hírlap olvasói levelezője is a háromforintos kólát kéri számon illetékeseken.

„Jó néhány üzletben érdeklődtem, de sehol nem tudnak róla. Ellenben kapható a vendéglátóiparban 4,20, 5,30, 6,70 és még drágább áron. Azt megértem, hogy étteremben, bárban drágább az üdítő ital, de nem értem, hogy egy talponálló bisztróban miért kell 4,20-at fizetni?”

Árkus József, aki később az MTV Parabola című műsorával tett szert országos ismertségre, ekkoriban a Népszabadságnál dolgozott. „Bevallom, kissé félve kóstoltam meg [a Coca-Colát] s miután lenyeltem, azért titokban figyeltem magam: nem szőrösödik-e a szívem, nem lóg-e szivar a szám sarkában, mint afféle sematikusan ábrázolt fináncoligarchának” – írta, és egyedül az bosszantotta, hogy nem tudott újabb és újabb palackokat vásárolni. „Kiderült, hogy mihelyt érkezik egy szállítmány Coca-Cola, a vendégek eléggé el nem ítélhetően s mohón fölisszák az egészet. […] Emellett azt is tudni vélik egyesek, hogy a Coca-Cola-cég európai anyavállalata nemcsak az eredeti receptúra betartását ellenőrzi nálunk, hanem az elárusítóhelyek hűtési lehetőségeit is. Ezen az alapon több üzletet kizártak a Coca-Cola eladásából, mivel a melegen árusított ital élvezhetetlen, kompromittálja a céget.” Árkus a végén fanyarul jegyzi meg, hogy meleg sört bezzeg bármikor lehet kapni.

A másik botránykő az üvegvisszaváltás volt. László Mária (Fém utca) az Astoria bisztrójában szeretett volna Coca-Colát venni, a kevés üveg miatt azonban csereüveget kértek, másodszorra pedig háromforintos betét ellenében üvegestül megkapta az italt, de figyelmeztették: az üveget vigye a közértbe, ők vissza nem váltják. Az Uránia közértben próbálkozott – hiába. Mivel ott Coca-Colát nem árusítottak, így az üveget vissza nem válthatták.

Groff Emil, az Astoria igazgatója példásan intézkedett. Az Esti Hírlap hasábjain kért elnézést László Máriától, egyben intézkedett, hogy az Astoria bisztróban vásárolt coca-colás üres üvegeket – bár nem gyakori az üveggel együtt vásárlás – visszaváltsák.

Nem ostoba soviniszta

Az év végi újságok összegző írásait olvasva tényleg úgy tűnt, hogy 1968 a Coca-Coláról szólt. Lengyel József a Népszabadság karácsonyi számában viccelődött:

„Hol vagyunk már attól, amit az oviban tanultunk, szentül hittünk és énekórán zengtünk: Aki coca-colát inna, Tőkésrendet kíván vissza... Most már az l/A-ban így harsog dialektikus dalunk: Ki a coca-colát issza, Nem ostoba soviniszta.”

És még egy érdekesség a lap szilveszteri számából. A Pál utcai fiúkat amerikai–magyar koprodukcióban forgatták, és kis híján a Coca-Cola okozta a vesztét a Nemecsek Ernőt alakító angol Antony Kempnek. (Kempből különben nem lett színész, homoszexualitását nyíltan vállaló lakberendező lett, tervezett például konyhát Elton Johnnak.) Illés György operatőr így emlékezett a kis híján végzetes kalandra:

„Engedélyt kért, hogy átszaladhasson a büfébe egy pohár Coca-Colára, természetesen megengedtük. Néhány pillanat múlva éktelen autó-fék-csikorgás, rohanunk ki az utcára, nagy csődület, ott feküdt a kisfiú. Ha nem olyan ügyes ö és az autóvezető, a kis Nemecsek... Rossz rágondolni is, milyen tragédia történhetett volna, nem csak Molnár Ferenc művében.”

A cikk az Arcanum támogatásával készült.