Teadélutánozó macskák és bokszoló mókusok jelentik a viktoriánus kor művészetének legbizarrabb örökségét

2021. május 19. – 05:03

Teadélutánozó macskák és bokszoló mókusok jelentik a viktoriánus kor művészetének legbizarrabb örökségét
Ez itt a Teadélutánozó macskák – Paulina kisasszony énekel című alkotás. Fotó: Wikimedia Commons

Másolás

Vágólapra másolva

Egymásnak szerelmet valló menyétek, párbajozó pelék, jégkorcsolyázó sünök és teadélutánt tartó macskák. Ezek hallatán elsőre valószínűleg bájos gyerekmesék sejlenek fel az olvasó szemei előtt, a 19. században azonban nemcsak mesekönyvekben, hanem a valóságban is lehetett találkozni ilyesmikkel. Persze nem azért, mert akkoriban még csináltak ilyesmiket az állatok, hanem mert a tudományos és technológiai fejlődések a halál, valamint a természet által megbabonázott korszellem házassága abban csúcsosodott ki, hogy

tehetséges preparátorok nemcsak kitömték, hanem emberi ruhákba öltöztették és különféle bizarr pózokba állították be az állatokat, ez a trend pedig évtizedekig népszerű is tudott maradni.

Mai szemmel nézve a kitömött állatok antropomorfizálása, illetve szokatlan helyzetekbe kényszerítésének ötlete rettenetesen furcsának tűnik – elég csak arra gondolni, hogy mekkora felháborodást váltottak ki annak idején a Szöllősi Géza által gyártott mókusos csocsó, melyet a művész a Taxidermia című filmhez készített. Az 1800-as években viszont több okból sem volt meglepő, hogy a trend nemcsak létrejött, hanem meg is vetette a lábát.

Természetrajztól az iskolás nyulakig

A felvilágosodást követően a tudományok sokkal hangsúlyosabbak lettek, mint korábban, a természetrajz pedig még ezen belül is kiemelt területnek számított. A többek közt az állattant is magába foglaló terület a megfigyelésen alapult, ennek fényében pedig nem volt meglepő, hogy már a 18. században megjelentek az első preparátorok, akik kezdetleges módszerekkel próbáltak tartósítani állatokat, azon belül is főként madarakat, hogy könnyebb legyen tanulmányozni őket.

John Hancock a Műtermében című portré Henry Hetherington Emmersontól 1890 körül – Forrás: Natural History Society of Northumbria / Wikipedia

A módszerek az évek során egyre fejlettebbé váltak, egy idő után pedig a preparátumok is elkezdtek élethűvé válni a korábban jellemző természetellenes, élettelen tetemek helyett. Ezt a változást elsősorban a modern taxidermia atyjának tartott brit ornitológusnak, John Hancocknak köszönhetjük, aki agyag és gipsz segítségével érte el, hogy a kitömött madarai művészeti alkotásként is megállják a helyüket. Hancock az első, 1851-es, londoni világkiállításon mutatta be a nagyközönség előtt a saját kitömött madarait, melyeket mind a mezei látogatók, mind a tudósok nagy előrelépésként kezeltek a korábbi próbálkozásokhoz képest.

Többek közt ezeknek volt köszönhető, hogy a viktoriánus Angliában hirtelen rettentően népszerű lett a taxidermia, maga Viktória királynő is szép gyűjteményt szedett össze kitömött madarakból.

A taxidermiát hamarosan az elpusztult házikedvencek feltámasztására is elkezdték alkalmazni, így a madarak mellett egyéb állatokat is egyre gyakrabban tömtek ki. Ez mai szemmel nézve furcsának tűnhet, de fontos megjegyezni, hogy akkoriban az emberek egészen másként álltak hozzá a halálhoz. Ekkoriban merült fel például az az egyiptomi múmiákat is megszégyenítő ötlet, hogy az emberi halottakat galvanizálás után szoborként lehetne kiállítani, illetve nem voltak ritkák az elhunyt szerettek testéből készült díszek sem, ezekhez képest pedig a háziállatok ilyen formájú megőrzése egyáltalán nem volt meghökkentő.

Pláne nem úgy, hogy az 1851-es világkiállításon Hancock mellett más preparátorok is részt vettek, köztük a stuttgarti királyi múzeumban dolgozó Hermann Ploucquet, akit az antropomorf taxidermia egyik első képviselőjeként tartanak számon. Ploucquet a világkiállítás előtt Lipcsében is kiállította már egyszer az antropomorf preparátumait, Londonban viszont tényleg óriási népszerűségre tett szert. Naplóiban még Viktória királynő is méltatta a munkáit, de rajta kívül is mindenki le volt nyűgözve a német preparátor diorámáitól.

Reineke, a róka és a nyolclábú macska

Ploucquet alkotásai között olyan népszerű darabok voltak, mint a malacnak szerenádozó macskák és a jégkorcsolyázó sünök. A legismertebb műve azonban kétségtelenül a Reineke, a róka című Goethe-eposzhoz készített illusztrációk megalkotása volt, melyben a róka mellett egy kakas, egy nyúl és egy macska is helyet kapott. A groteszk művek egészen új szintre emelték a taxidermiát mint művészeti ágat, és bár Ploucquet azért kapott kritikákat egy-két modelljére, alapvetően annyira jól házasította össze a tudományos szemléletet a halállal és a természettel elfoglalt korszellemmel, hogy saját múzeumot tudott nyitni a sikerei nyomán.

A Reineke, a rókához készült illusztrációk alapján alkotott hat jelenet. Fotó: WIkimedia Commons

Több mint valószínű, hogy Ploucquet munkássága inspirálta az antropomorf taxidermia legismertebb képviselőjét, Walter Pottert is, aki élete során a preparált madaraktól egy többezres kollekcióig jutott el, benne egy rakás emberi ruhába öltöztetett állattal. A német preparátorral ellentétben Potter kevésbé fókuszált arra, hogy az ábrázolása tudományosan pontos legyen, inkább a szórakoztatás volt a célja, így a preparátumai még inkább emlékeztettek egy mesekönyv illusztrációjára egykor élő állatok kitömött másai helyett.

Potter 19 éves korában kezdett bele a Who Killed Cock Robin? (Ki ölte meg Robin kakast?) című angol mondóka preparátumok általi megalkotásába, hét évvel később pedig el is készült a nagy mű, amely a The Original Death & Burial of Cock Robin (Robin kakas halála és temetése) címet kapta, és összesen 98 madárfajt foglalt magába. A fiatal preparátor anatómiailag nem igazán igyekezett pontos modelleket alkotni, cserébe viszont rendkívüli részletességgel állította össze a diorámáit a kitömött állatok ruhájától egészen az ékszereikig.

Potter később ennél is tovább ment, és mutáns állatok széles skáláját alkotta meg a kétfejű báránytól a nyolclábú, kétfarkú macskáig, amit alább láthatnak. A férfi 1918-ban halt meg, a gyűjteménye pedig többször is gazdát cserélt, mígnem 2003-ban egy aukció során végül több darabra nem szabdalták. Az értékét pedig jól jelzi, hogy a gyűjtemény egyes darabjait több millió forintnak megfelelő összegekért vitték el.

Fotó: Wikimedia Commons

Potter és Ploucque mellett más híres preparátor is feltűnt a színen a viktoriánus, illetve az Edward-korszakban. Köztük például Edward Hart is, akinek The Prize Fight című, bokszoló mókusokat ábrázoló alkotása jelenleg az írországi Ward-kastélyban található, melyet elsősorban a Trónok harca Dereseként ismerhetnek az emberek. A 20. században aztán az antropomorf taxidermia szép lassan kiment a divatból, mára pedig a legtöbben inkább bizarrnak tartják a kitömött állatok emberekként történő ábrázolását.

Ettől még persze nem példa nélküli az ilyesmi. 1996-ban az olasz botrányhős Maurizio Cattelan állt elő egy Bidibidobidiboo című szoborral, amely egy preparált, öngyilkosságot elkövetett mókust ábrázol, a San Franciscó-i Jeannie M. munkásságában pedig szárnyas egérangyalok is vannak. Az viszont biztos, hogy a viktoriánus korral ellentétben, ahol elsősorban a természetközpontúság, illetve az élet groteszk imitálása hajtotta a preparátorokat, és az akkori felfogásba simán belefért, hogy valódi állatokból csináljanak vicces figurákat, manapság inkább akkor kerülnek elő az antropomorfizált preparátumok, ha valaki sokkolni akarja a közönségét.

Felhasznált források

  • Anthropomorphic Taxidermy: How Dead Rodents Became the Darlings of the Victorian Elite (Atlas Obscura);
  • Anthropomorphic taxidermy and the death of nature: The curious art of Hermann Ploucquet, Walter Potter, and Charles Waterton (UWE Bristol);
  • Anthropomorphic taxidermy (Wiki Fur)
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!