Autózó győztes, patkánymérges dopping, a célba ölben bevitt futó – a legbizarrabb olimpiai maraton története

Még meg sem rendezték, de az már most biztos, hogy a tokiói olimpia jó darabig emlékezetes marad majd mint a világverseny, amit a koronavírus-járvány miatt el kellett tolni. Az ugyanakkor biztos, hogy kizárólag emiatt aligha fog bevonulni a legkülönösebb modern kori olimpiák közé, mióta ugyanis 1896-ban Athénban újraindították a játékokat, egy csomó olyan esemény zajlott le rajtuk, amiket még kitalálni is nehéz lenne. Ennek szép példája az Egyesült Államok által rendezett első, St. Louis-i olimpián rendezett maraton,

ami annyira borzalmasra sikerült, hogy komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy soha többé nem rendezik meg a számot.

A maratont már a futók szándékos szomjaztatása, az őrületes meleg és a poros utak is igazi rémtörténetté varázsolták volna. Igazán bizarrá viszont az egyik versenyzőt üldöző, megvadult kóbor kutyák, az autóval furikázó első befutó, egy gyomorgörcsét sziesztázással enyhítő kubai postás és az utólag aranyérmesnek kikiáltott, a stábja által brandyvel és patkányméreggel doppingolt győztes tették az egészet.

Előre látszott, hogy lesznek bajok

Az 1904-es olimpia sorban a harmadik volt az athéni és a párizsi után, az pedig már a szervezés során látszódott, hogy a kettő közül inkább ez utóbbira fog majd leginkább hasonlítani. Noha a modern kori nyári játékokat útjukra indító Pierre de Coubertin is francia volt, nem sikerült megértetnie a döntéshozókkal az olimpia lényegét, így az leginkább az 1900-as párizsi világkiállítás mellékeseménye lett mint önálló nemzetközi sportesemény.

Négy évvel később valami nagyon hasonló játszódott le az Egyesült Államokban is, ahol eredetileg Chicago kapta meg a rendezés jogát, ám St. Louisban nem akarták elfogadni, hogy az 1904-es, náluk rendezett világkiállítással egy időben egy másik világesemény is legyen az országban. Ezt annyira komolyan gondolták, hogy elkezdték szervezni a saját sporteseményeiket, amiket az olimpiával egy időben tartottak volna meg. Ekkor

Pierre de Coubertin közbelépett, és inkább odaítélte nekik a rendezés jogát.

Ezek után nem volt meglepő, hogy itt is a világkiállítás került előtérbe, ami ráadásul az olimpia mellé egy rakás extra sporteseménnyel készült, köztük például a szabadfordításban Embertani Napoknak (Anthropology Days) nevezett versennyel, ahol különféle bennszülöttek, illetve fehértől eltérő bőrszínű emberek küzdhettek meg egymással. Erről egyébként De Coubertin elég kritikusan nyilatkozott, és azt is megjegyezte, hogy addig lesz ez szórakoztató a fehéreknek, amíg a más etnikumú sportolók le nem hagyják őket.

Az esemény sportértékét az is jelentősen rontotta, hogy az 1904 és 1905 között dúló orosz–japán háború, illetve St. Louis nehéz megközelíthetősége miatt a legtöbb külföldi élsportoló távol maradt az olimpiától. A 651 indulóból csak 62 érkezett külföldről, a magyar küldöttség például mindössze négyfős volt – végül két arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel zártak, ami az egy sportolóra jutó érmek számát tekintve azóta is csodaszámba menő eredmény. A külföldi sportolók hiánya a klasszikus számnak tartott maratonnál is érződött, itt hivatalosan 32-en indultak el. Aztán kiderült, hogy ennél sokkal nagyobb problémák is lesznek a versennyel.

Az amerikai kőműves, a kubai postás és tíz kicsi görög

Ugyan a legjobb külföldi futók – így például az előző olimpián győztes francia Michel Théato, illetve az ezüstérmes, ugyancsak francia Émile Champion – hiányoztak a versenyről, az amerikaiak között azért voltak páran, akik korábban győztek, vagy előkelő helyen végeztek a legendás bostoni maratonon, vagy valamelyik korábbi olimpián. A versenynek természetesen ők voltak a favoritjai, már csak azért is, mert mellettük olyan indulók voltak, mint

• egy bizonyos Fred Lorz nevű amerikai, aki éjszakánként edzett, mert nappal kőművesként dolgozott,
• tíz görög, akik soha életükben nem futottak még maratont,
• két fekete férfi Dél-Afrikából, akik valójában nem is az olimpiára, hanem a világkiállításra érkeztek hazájuk küldöttségével, és mezítláb álltak rajthoz,
• valamint egy Félix Carbajal nevű kubai postás, aki futással kalapozta össze a pénzt arra, hogy eljuthasson St. Louisba, de ahogy megérkezett New Orleansbe, rögtön elvesztette mindenét kockán, úgyhogy gyalog és stoppolva jutott el az olimpia helyszínére.

Ez már önmagában megágyazott egy remek versenynek, de a mezőnyön túl a lebonyolítás sem volt tökéletes. Bár már akkor is bevett szokásnak számított, hogy a maratonokat korán reggel indítsák, hogy ne rekkenő hőségben kelljen futni, itt valamiért úgy döntöttek a szervezők, hogy délután háromkor, 32 fokos melegben lövik el a startpisztolyt. A kiszabott táv kijelölésén sem gondolkozhattak túl sokat a szervezők, az ugyanis tele volt kátyús utakkal, durva emelkedőkkel és persze forgalommal meg emberekkel, akiket a futóknak folyamatosan kerülgetniük kellett.

A mellettük elhajtó autósok a port is alaposan felverték, ami miatt folyamatosan köhögniük kellett a futóknak, ha pedig ez nem lett volna elég, szerencsétlen maratonisták a teljes táv alatt csak két helyen tudtak vízhez jutni. Ez utóbbi amúgy nem a véletlennek volt köszönhető, James Sullivan, a játékok főszervezője szándékosan akarta minimalizálni az ivóvízbevitelt, hogy ezzel vizsgálhassa a dehidratáció hatásait, illetve az emberek tűréshatárát.

Ilyen körülmények között nem volt meglepő, hogy már viszonylag hamar elkezdtek kidőlni a versenyzők. Egy John Lordon nevű amerikai egy hányós epizód után adta fel a versenyt, William Garcia nevű honfitársa pedig kis híján meghalt, miután a por teljesen eltelítette a nyelőcsövét, és felszakította a gyomrának nyálkahártyáját. Az egyik dél-afrikainak, Len Taunak kóbor kutyákkal gyűlt meg a baja, több mint másfél kilométeren át kellett menekülnie az állatok elől.

Autóval nem lehet nyerni, patkányméreggel igen

Annak ellenére, hogy Félix Carvajal hosszúgatyájának szárait a verseny előtt egy másik futó vágta le ollóval, a kubai meglepően jól teljesített, és úgy is jól haladt, hogy rendszeresen megállt beszélgetni a nézőkkel. Végül őt is utolérte a végzete, miután romlott almát evett, és olyan gyomorgörcsök törtek rá, hogy le kellett feküdnie aludni, így végül csak a negyedik helyen futott be. Görcsök más futókat is gyötörtek, köztük Fred Lorzot is, aki a verseny elején ugyan vezetett, de 14 kilométer után a fájdalmai miatt feladta a versenyt, és kocsiba ülve robogott tovább a cél felé.

Pár kilométerrel a cél előtt aztán a kocsija lerobbant, és mivel ekkor már egész jól érezte magát, úgy döntött, hogy újra elkezd kocogni, így végül ő ért be elsőként a célba. A nézők természetesen teljesen meg voltak őrülve, hogy egy amerikai nyerte a maratont, Alice Roosevelt, Theodore Roosevelt elnök 20 éves lánya nyomban koszorút is tett Lorz fejére, és az aranyérmet is majdnem a nyakába akasztotta. Ekkor jött az újabb csavar: valaki leleplezte a csalót, aki készségesen be is ismerte az autókázást, és hozzátette, hogy igazából csak viccből fejezte be a versenyt.

Lorzot a húzása után egy életre eltiltották az amatőr atlétikától, de nem sokkal később visszavonták az ítéletet, a futó pedig 1905-ben már teljesen legitim módon nyerte meg a Boston Marathont.

Itt jött be a képletbe ismét Thomas Hicks, aki a verseny elején hamar az élre került, durván 16 kilométer után viszont eléggé megszomjazott, és kérlelte a segítőit, hogy adjanak neki inni. Csak egy kis meleg, desztillált vizet kapott. 30 kilométernél újra megszánták, ám rendes víz helyett ezúttal egy tojásfehérjéből és a sztrichnin nevű idegméregből álló keveréket adtak neki. Ekkoriban a doppingot még nem szabályozták az olimpián, a sztrichnint pedig kis dózisban már korábban is használták az adrenalinszint növelésére, a légzés javítására, illetve az erőleadás megnövelésére – de alapvetően inkább patkányméregként szolgált.

A körülményeket figyelembe véve úgy tűnt, hogy ezzel alá is írták Hicks halálos ítéletét, és ránézésre nem is tett neki jót a különös kotyvalék. Egy darabig hullasápadtan botorkált előre, de amikor megtudta, hogy Lorzot kizárták a versenyből, sikerült újult erőre kapnia. Ennek örömére kapott még egy adagot a tojásfehérjés-patkánymérges keverékből, amit ezúttal egy kis francia brandyvel csapatott le. Gondoskodó segítői kicsit le is öblögették szegényt meleg vízzel, ami után látszólag teljesen magához tért, és eltökélten futott tovább a cél felé. Az utolsó pár kilométerre a beszámolók szerint már teljesen szürkévé vált a bőre, és úgy mozgott, mint egy robot. Egy idő után már azt hallucinálta, hogy a táv elején jár, még több mint 30 kilométerre a céltól.

Az utolsó kilométeren már könyörgött, hogy ehessen valamit, aztán azért rimánkodott, hogy fektessék le, de csak még több brandyt és két tojásfehérjét kapott. Hicks végül a verseny végét jelentő stadionig el tudott futni, ott azonban összeroskadt, és végül a két segítője cipelte be őt a célba, miközben a levegőben kalimpált a lábaival. A rásegítés ellenére végül őt kiáltották ki győztesnek, és csodával határos módon túl is élte az affért, bár a befutó után négy orvosnak kellett egy órán át küzdenie azért, hogy egyáltalán fel tudjon kelni. A férfi majdnem négy kilót fogyott a maraton alatt, és utólag azt mondta, soha életében nem futott még ilyen nehéz távot.