Ha híres boszorkányüldözésre gondol az ember, valószínűleg először a salemi boszorkányperek jutnak majd eszébe, de természetesen nem Amerikában történt meg először az, hogy nőket vádoltak meg különféle természetfeletti tevékenységekkel. Európában már a 15. század végén megkezdődött a boszorkányok üldözése, miután VIII. Ince pápa bullát adott ki a témában, két német szerzetes pedig könyvet írt a boszorkányok gaztetteiről.
Ennek nyomán Európa nyugati felében évszázadokig kegyetlenül üldözték az állítólagos boszorkányokat – szemben Magyarországgal, ahol Könyves Kálmán már a 12. században törvénybe foglalta, hogy boszorkányok nincsenek –, ebből pedig természetesen Nagy-Britannia sem maradt ki. A szigetországban nők százait végezték ki jobbára koholt indokokkal, egyes esetekben viszont tényleg nehéz lett volna az ártatlanságuk mellett érvelni.
Ilyen volt a yorkshire-i boszorkányként ismert Mary Bateman is, aki amellett, hogy tyúktojásokkal jósolta meg az apokalipszist, lopott, csalt, hazudott, és a csodatévő bizniszén keresztül több ember haláláért volt felelős.
Ha egy üzlet beindul
Ennek fényében nem volt meglepő, hogy halálra ítélték, de ennyire még ne szaladjunk előre, vegyünk inkább végig azt az utat, ami idáig vezetett. Mary Bateman 1768-ban látta meg a napvilágot Mary Harker néven Észak-Yorkshire megyében, és bár a gyerekkora a kor feltételeihez mérten kényelmesnek volt mondható, már akkoriban rákapott a lopásra. Mary 12 éves korára már gyakorlott tolvaj volt, annyira azonban nem volt tehetséges, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy mit csinál, így mindenhonnan elküldték, rövidesen pedig a helyiek közül senki nem volt hajlandó munkát adni neki.
Az 1780-as évek végén pont emiatt Leeds városába költözött, ahol anyja egyik ismerősének segítségével varrónőként kezdett el dolgozni, emellett pedig belekóstolt a boszorkányságba is. A fiatal lány jósolt, szerelmi bájitalokat árult, és átkokat távolított el a helyi szolgálólányokról, sőt, néha még a munkaadóikról is. 1792-ben aztán férjhez ment egy John Bateman nevű bognárhoz, aki vagy nem tudott újdonsült neje sötét oldaláról, vagy egyszerűen csak nem érdekelte a dolog.
Ez különösen azért volt érdekes, mert bár John egy őszinte, egyenes ember volt, a felesége miatt rendszeresen költözködnie kellett, Mary ugyanis a boszorkánykodás mellett sem hagyott fel a lopással. A párnak gyereke is született, de a nő nemhogy nem hagyta abba a bizarr tevékenykedést, még ki is bővítette a repertoárját. A századforduló idején Mary
- előbb elkezdett magára egy bizonyos Mrs. Moore közvetítőjeként hivatkozni, aki a nő állítása szerint egy hetedik gyermek hetedik gyermeke volt – ami a brit folklór szerint mágikus energiákkal ruházta fel őt;
- később pedig a sokoldalú Miss Blythe közvetítője is ő lett, aki többek közt a csillagjóslásban is otthon volt.
Természetesen sem Mrs. Moore, sem Miss Blythe nem léteztek, mindkettejüket Mary találta ki, de a jelek szerint a nő meséje elég meggyőző lehetett, mert hamarosan egymás sarkát taposták az emberek, hogy megtudják, mit hoz a jövő számukra. Mary készségesen átvette tőlük a fizetséget Miss Blythe állítólagos munkájáért, aztán később átadta nekik a jósnő üzeneteit, esetenként kisebb tárgyak kíséretében, ami megvédheti őket a gonosztól. A nő ezzel a korábbinál sokkal magasabb szintre emelte a boszorkánybizniszét, és igencsak keresetté vált a helyiek körében, de Mary Batemannek ez sem volt elég, és hamarosan a gyilkosság is bekerült a gaztettei közé.
Apokalipszis most (eskü)
Miss Blythe közvetítőjeként Mary egyébként is azzal foglalatoskodott, hogy szép lassan kiforgassa az embereket a vagyonukból, de egy idő után a nő a gyorsabb eredmény reményében a mérgektől sem riadt vissza. Ezt elsőként a Kitchin család három nőtagja tapasztalhatta meg, akik kezdetben csak Miss Blythe jóslataiért keresték fel a nőt, később azonban szorosabb kapcsolat is kialakult közöttük, és Mary többször ki is segítette őket a rőfösüzletükben. Mikor egyikük ágynak esett, Mary természetesen rögtön elkezdte ápolni a saját maga által készített porokkal,
amivel nemcsak a beteg nőt, hanem a családtagjait is rövid úton halálba segítette.
Mary az egészet ráfogta a pestisre, a helyiek pedig hittek is neki, dacára annak, hogy a Kitchin-birtokon álló üzletet teljesen kifosztották, és többek közt a számlakönyvek is nyomtalanul eltűntek. A nőt senki nem gyanúsította meg, ami annyira nem is volt meglepő, mert rendkívül tehetségesen ugrált az ügyfelek között – ha érezte, hogy valakinek kezd megkopni a bizalma, azonnal keresett egy másik szerencsétlent, aki még soha nem is hallott róla.
A ránézésre kedves, jó kapcsolatokkal rendelkező nő viszonylag könnyen tudta bepalizni az embereket, és az is a segítségére volt, hogy jó érzékkel találta meg a leghiszékenyebb, legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket, akiknek azonnali, csodálatos megoldást kínált. Pont emiatt azt is sokan elhitték neki, amikor 1806-ban elkezdte terjeszteni, hogy az egyik csirkéje „Christ is coming”, vagyis nagyjából „Krisztus eljön” feliratú tojásokat tojt, és nem győzték venni tőle a különféle mágikus ereklyéket, ami majd megmenti őket a közelgő apokalipszistől.
A tojások persze eredetileg nem így jöttek ki a csirkéből, Mary ecettel írta rá a tojásokra az apokaliptikus üzenetet – amely, mint azt annak idején a kémiaórán mindenki megtanulta, feloldja a kalcium-karbonátból álló tojáshéjat –, majd a tojásokat visszadugdosta szegény tyúkba, hogy az állat újra lerakhassa őket. Egy helyi orvos végül rájött a turpisságra, és leleplezte a nőt, akire egy darabig elég mérges is volt mindenki, de röhejes módon nem azért, mert átverte őket, hanem mert kegyetlenül bánt a tyúkjával.
A tökéletes áldozatok
Mary Bateman még ebből a sztoriból is váratlanul jól jött ki, és még abban az évben meg is találta az új fejősteheneit William és Rebecca Perigo személyében. A házaspár női tagja idegrendszeri betegséggel küzdött, egészen pontosan az egyik oldala rángott folyamatosan, melyet állítólag egy átok idézett elő nála, Mary pedig pont alkalmasnak tűnt a szemükben ennek orvoslására. A nő megígérte, hogy eljuttatja az ügyet Miss Blythe-hoz, és hamarosan azzal az információval tért vissza, hogy
a házaspár által biztosított guineákat (Nagy-Britanniában 1816-ig vert aranyérméket) tartalmazó selyemzsákokat kell Rebecca ágyának sarkaiba varrni másfél évre, hogy javuljon a helyzet.
Az egész már ezen a ponton is őrületes átverésnek tűnt, de Perigóék elkötelezettek voltak az ügy mellett, és teljesítették Miss Blythe összes különös kérését. A kitalált jósnő eleinte mágikus hozzávalókra kért pénzt tőlük, de egy idő után porcelánra, ezüstre, sőt, egy új ágyra is kicsikart némi lóvét a házaspárból, és természetesen azt állította, hogy erre mind „természetfeletti okokból” van szüksége. Az egyre hajmeresztőbb kérésekről szóló leveleket Miss Blythe el is égettette velük, nehogy a gonosz szellemek is elolvashassák a tartalmukat.
A házaspár így egy kisebb vagyont ruházott át Miss Blythe-ra, a jós azonban így sem tudott jó hírekkel szolgálni – hamarosan levelet küldött nekik, melyben azt írta, hogy egyikük vagy mindkettejük hamarosan megbetegszik majd. Persze rögtön hozzátette, hogy megelőzhetik a bajt néhány porral, amit pudingba kell főzniük, illetve egy bödön különleges mézzel. Az instrukciók között az is szerepelt, hogy senkinek nem szólhatnak arról, hogy ezeket eszik, és orvost sem hívhatnak, mert attól még rosszabb lesz a természetfeletti betegség.
A házaspár kapva kapott az alkalmon, de ezen a ponton talán senkit nem lep meg, hogy pontosan ezzel írták alá a halálos ítéletüket. Mary mérget tett az ételükbe, amitől tényleg betegek is lettek, Rebecca olyannyira, hogy 1807 májusában meg is halt. William ugyanakkor életben maradt, és még két évig próbálta kikúrálni magát Miss Blythe segítségével, aki közben még több pénzt gombolt le róla, és a néhai felesége ruháit is elkérte tőle.
Végül akkor jött rá, hogy átverték, amikor elkeseredettségében felvágta a Rebecca ágyába varrt selyemzsákokat, és aranyérmék helyett csak papírhulladékot, különböző fémeket, és némi aprót talált.
A bitófán is állította, hogy ártatlan
A dühös férfi rögtön szembesítette is Maryt a helyzettel, és ugyan azt a választ kapta tőle, hogy túl hamar nyitotta fel a zsákokat, ezen a ponton már nem volt hajlandó elfogadni ezt a magyarázatot. William másnap egy rendőrrel ment vissza Batemanékhez, és bár Mary megpróbálta meggyanúsítani azzal, hogy megmérgezte őt, rövid úton letartóztatták. A nőnél később egy rakás tárgyat megtaláltak, melyeket állítólag Miss Blythe kért a Perigo házaspártól, így később hiába tagadott mindent, nem sok esélye volt arra, hogy kivágja magát ebből a helyzetből.
A tárgyalása során egyre többen álltak elő azzal, hogy Mary Bateman megkárosította őket, és rövidesen a Kitchinek halálát is összekötötték a nő tevékenységével. Az is kiderült, hogy Miss Blythe és Mrs. Moore nem léteznek – előbbi kézírása tökéletesen megegyezett Maryével –, a Perigóknak adott mézben pedig a vizsgálatok higany jelenlétét mutatták ki. A nőt egyhangúlag ítélték halálra, és bár utoljára még megpróbálta magát kimenteni azzal, hogy terhes, hamar megállapították, hogy ez csak egy újabb hazugság.
Mary Bateman ennek ellenére továbbra is ragaszkodott az ártatlanságához, és még a börtönben sem hagyott fel a mágikus tárgyak árusításával. Végül 1809. március 20-án akasztották fel. A beszámolók szerint még utolsó leheletével is állította, hogy nem követett el semmit. A nő testét halála után pénzért lehetett megnézni, a boncolását több ezren követték végig élőben, a bőrének kiszáradt darabjait pedig szuvenírként lehetett megvásárolni, és több könyvet is bekötöttek vele. A csontváza jelenleg a Leeds University raktárában található, de korábban több mint kétszáz évig ki volt állítva, így bárki megnézhette Leeds egyik legravaszabb gyilkosának földi maradványait.
Forrás: The Terrible Crimes and False Wonders of Mary Bateman, the Witch of Yorkshire (MentalFloss)
