„Szörnyű dolgokat tettem. De nem volt más választásom. És mindig tisztában voltam azzal, mit kockáztatok. Mégsem gondoltam volna soha, hogy eljön ez a perc. A németek elhagyják Párizst, és én nem számíthatok feloldozásra az utolsó pillanatban. Csak kérdezzék meg az üvöltő tömeget ott lent, a Place Vendôme-on.”
Ezekkel az 1944 őszén írt sorokkal kezdődik egy magyarul nemrég megjelent életrajzi regény (a cikk végén, a forrásoknál megtalálja a címét). Mit gondol, ki írhatta ezeket a sorokat?
A Franciaország déli részét, az ország egykori területének kevesebb, mint felét irányító, a náci Németországgal végig kollaboráns Vichy-kormány egyik tagja? Netán maga Philippe Pétain, a kollaboráns francia kormányzat vezetője, aki öt nappal azután, hogy 1940 júniusában az akkor még egész Franciaország miniszterelnöke lett, fegyverszünetet kötött a németekkel, átadva nekik az ország területének hatvan százalékát, benne a fővárost is, és aki nem titkoltan antiszemita volt?
Nem, nem ők. Aki írta, az náluk is ismertebb név, de sokan aligha tudják róla, hogy milyen szoros kapcsolatban állt a nácikkal. Főleg olyanokat szoktak vele kapcsolatban emlegetni, hogy a nők felszabadítója, a modern, az elegáns nő szimbóluma, a huszadik századi divat ikonikus alakja, és nem olyanokat, hogy egy Gestapo-ügynök szeretője, hogy együttműködött a második világháború idején a német katonai hírszerzéssel vagy hogy antiszemita. Pedig mindez igaz volt – és még nők ezreire, főként Franciaországban.
Aki írta, azt úgy hívták, hogy Coco Chanel. És egyike volt azoknak a nőknek, akik a világháború végén okkal retteghettek a háború éveiben nyomorgó, rettegő és olykor ellenálló franciák tömegeinek bosszúszomjától.
A bosszúállásnak a legkönnyebben azonosítható céltáblái a nácik franciaországi kimenekülése után nem a politikusok voltak – pedig a dél-francia Vichy-kormány nácibarátságban odáig ment, hogy az Észak-Afrikában 1942 őszén partra szálló amerikaiakkal fegyveresen is szembeszálltak, igaz, ez az ellenállás nem tartott sokáig. És nem is a nácikkal titokban együttműködő besúgók voltak, és nem is azok, akik közreműködtek abban, hogy több tízezer zsidó vallású francia állampolgárt kiadjanak a harmadik birodalomnak. Hanem azok, akik a legkönnyebben azonosítható „kollaboránsok” volt: a nők. Azok a lányok és asszonyok, akikről tudták vagy tudni vélték, hogy német katonák szeretői, párjai voltak.
A szövetséges csapatok 1944. június 6-án szálltak partra Normandiában, a németek idővel meg is kezdték a csapataik kivonását Franciaországból (majd csak decemberben, az Ardenneki offenzívában próbálkoznak egy, végül utolsónak bizonyult ellentámadással). A franciák érezve az enyhülő német nyomást, augusztus közepén az addig megszállt országrészben ellenállást szerveztek, augusztus második felében Párizsban sztrájkolni kezdtek, majd felkelést robbantottak ki. Miután a németek a gyors megadást választották, augusztus 26-án Párizs fel-, az indulatok pedig elszabadultak.
A németekkel viszonyt létesítő nőknek a náci megszállás idején sok előnyük származott a kapcsolatokból, a vezető beosztású náci katonákkal, a Gestapo vagy az SS vezetőivel. „Minőségibb és több élelmiszerhez jutottak hozzá, életminőségük összehasonlíthatatlanul jobb volt társaikhoz képest, szert tehettek tiltott luxuscikkekre, parfümökre és az igencsak fogyó eszköznek számító harisnyára” – sorolja a példákat a múlt-kor történelmi magazin.
Nem csoda, hogy a „vízszintes kollaboráció” nem csak a francia nők körében történt, hanem a megszállt vagy kollaboráns országok közül többen is: például holland, belga, norvég és dán nők is választották a boldogulásnak vagy túlélésnek ezt a módját. Bár elvétve más országokban is volt példa arra a háború után, hogy ezeket a vízszintes kollaboránsnak nevezett nőket bántalmazták, de olyan tömeges, lincshangulatú bosszúállások, mint a franciaországiak, nem voltak máshol.
Franciaországban nők ezreit büntették a háború után. A népítéletszerű, utcai megtorlások formája könyörtelen volt: a vízszintes kollaborációval – okkal vagy ok nélkül – vádolt nők haját kopaszra nyírták, legtöbbjüket a nyílt színen meztelenre, jobb esetben alsóneműre vetkőztették. A nyilvános megszégyenítés kínzásig fajuló része volt több esetben a fizikai bántalmazás is, ami nem merült ki minden esetben a megverésben vagy megrugdosásban, voltak, akiknek a testére, homlokára náci horogkeresztet vagy SS feliratot bélyegeztek, voltak olyanok is, akiket megöltek. A népharag természetesen azokra is kiterjedt, akiknek gyerekük született német apától – ezeket a gyerekeket a francia köznyelvben bâtards de Boches-nak, bárdolatlan nyersfordításban Boche-fattyaknak nevezték (a helyzetük még évtizedekkel a háború vége után is problémát jelentett, derül ki a Liberation francia lapnak ebből a 2009-es cikkéből).
Voltak olyan francia nők, akik a front közeledtével a német szerelmüket követve elköltöztek szülőföldjükről, akit akár fogolytáborba is követtek, mert még ott is nagyobb biztonságban érezték magukat, mintha a felszabadult országban a bosszúszomjas honfitársaik kezére kerülnek. A megszégyenítések mindig nyilvánosak voltak, minden egyes lebukott-elkapott vízszintes kollaboránssal üzentek is a bosszúállók a még menekülőknek – ezért is maradt fenn ezekről az esetekről rengeteg fotó –, hogy mindenki sorra kerül.
Hogy végül nem ez történt, az De Gaulle tábornok erélyének volt köszönhető, aki 1944 őszén, amikor felállt az átmeneti kormány, erélyesen, néhol katonai erőt is bevetve megfékezte ezeket a bosszúakciókat. Ekkor már a kollaboráns Franciaország igazi bűnöseire koncentráltak: a Vichy-kormány több tagját, például az 1942-44 közötti miniszterelnököt, Pierre Lavalt halálra ítélték, és bár eredetileg ugyanerre a sorsra jutott volna a korábban már említett Philippe Pétain, az ő büntetését De Gaulle végül életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatta.
A cikk készítéséhez felhasznált források:
Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője – Regény Coco Chanel életéről (21. Század Kiadó)
Hal Vaughan: Coco Chanel (Európa Könyvkiadó)
Nők, akik német megszállókkal bújtak ágyba (Múlt-kor.hu, 2015. július 17.)
A Wikipedia oldala a II. világháborús kollaborációkról és a vízszintes kollaborációról