Általános vagy középiskolai tanulmányainkból talán emlékszünk arra, hogy létezik a Nagy-Vízválasztó-hegység, és aki erre emlékszik, az talán arra is, hogy ez Ausztráliában van. A hegylánc onnan kapta elképesztően fantáziadús nevét, hogy olyan, mint szerelmeseknek az első közös nyaralás: vízválasztó. Csak amíg az első közös nyaraláson az dől el, van-e a kapcsolatban elég erő elviselni a másikat folyamatosan hét-tíz napig, kiszakadva a megszokott, biztonságos mindennapokból, addig a vízválasztó hegységek valóban a vizet választják el: a hegy egyik oldaláról erre, a másikról arra indul el az ér, a csermely, a patak, a satöbbi.
Ha az amerikai kontinensen is hasonló puritánsággal fogalmaznának, lehetne egy gigantikus, Alaszkától a Tűzföldig, egészen pontosan a Bering-szorostól a Magellán-szorosig tartó Nagyon-Nagyon-Nagyon-Nagy-Vízválasztó-hegység. Persze vannak különböző kisebb vízválasztók, csak az északi kontinensrészen létezik öt másik is, attól függően, hogy onnan például a Beaufort-tengerbe, a Hudson-öbölbe vagy mondjuk a Labrador-tengerbe van-e a vizeknek lefolyásuk. (Az öböl kifejezés itt ne tévesszen meg senkit, a Hudson-öbölben majdnem tizenháromszor el lehetne süllyeszteni egész Magyarországot.) De mindez mégis csak leegyszerűsíthető úgy, hogy a Nagy Amerikai Vízválasztó (angol neve Continental Divide of the Americas) a Csendes-óceán vagy Atlanti-óceán kérdést dönti el a folyók számára.
A dolog látszólag egyszerű: egy hegyoldalon lefelé csörgedező víz egyszer majd vagy az egyik, vagy a másik óceánban fog kikötni. Mint a nyeregtetős házaknál: az eső a tető gerincéről vagy a kertbe folyik, vagy az utcára (opcionálisan: hozzánk, vagy a szomszédhoz). Persze vannak kivételek: ezen a Wikipedia-oldalon több olyan folyót és tavat is megemlítenek, amelyek különleges lefolyásúak, és két vízgyűjtő rendszerhez is tartoznak. Már önmagában ez sem egy mindennapi jelenség, nem csoda, hogy a világ mintegy 117 millió tavából csak néhány ilyen van. De ezek közül is kiemelkedik egy.
A Yellowstone Nemzeti Parkban lévő Isa Lake már azzal egyedülálló, hogy a világ egyetlen olyan természetes tava, amelynek két óceánba van lefolyása: az Atlantiba is, és a Csendesbe is (a többi különleges lefolyású tó vagy folyó végül ugyanabban az óceánban köt ki, még ha kétféle út is vezet ki belőle). Mintha a természet a háztetőnk gerincén létrehozott volna egy kis medencét, amelyből két irányba is csorog kifelé a víz, úgy hozta létre ezt a tavat a természet a Craig-hágónál, 2518 méteres tengerszint feletti magasságban, éppen a Nagy Amerikai Vízválasztó kellős közepén.
Az Isa Lake érdekessége az is, hogy a tavat – amely olyan sekély vizű, hogy télen rendszeresen be is fagy, a róla szóló angol leírásokban több helyen nem is a „lake”, hanem a „pond”, azaz pocsolya kifejezéssel illetik – nem folyók táplálják, hanem a környező hegyekben megolvadó hó. A nagy havazásokkal járó telek utáni tavaszokon, olvadás után jelentősen megnő a vízszintje, és két irányba is túlcsordul (az év többi szakában csak kis mértékű lefolyása van). És itt jön, szinte szó szerint, az igazi csavar.
A tó keleti oldaláról kifolyó/lefolyó víz ugyanis végül az amerikai kontinenstől nyugatra lévő Csendes-óceánban köt ki. Az útja során előbb kisebb patakokon keresztül a Shoshone-tóba és a Lewis folyóba ömlik, majd innen az 1735 kilométer hosszú Snake (kígyó) folyón és a nagyjából 2000 kilométeres Columbia folyón keresztül a Csendes-óceánba távozik – olvasható a Yellowstonegate-en.
A tó nyugati lefolyása pedig, mint a fentiekből sejthető, az amerikai kontinenstől keletre lévő Atlanti-óceánba vezet. Az Isa Lake vize ebben az irányban egy bizonyos Firehole folyón keresztül a Madisonba folyik. A Madison pedig a leghosszabb észak-amerikai folyót, a több mint 3700 kilométeres Missourit táplálja – azon, majd a Mississippin keresztül tehát a tó vize végül az Atlanti-óceánba csatlakozó Mexikói-öbölben köt ki.
A dolog hátterében az áll, hogy az Isa Lake környékén a vízgyűjtők mintha egy spirálkar két ágának irányába indulnának el. A keleti oldalán lefolyó víz hamarosan déli irányt vesz, majd onnan a tó- és folyórendszerek délnyugati-nyugati irányba tartanak. A nyugati oldalán lefolyó víz pedig hamarosan északra tartó folyókban köt ki, a Missouri pedig észak-északkelet-kelet irányban hagyja el a Sziklás hegységet, mielőtt Észak-Dakota államban délre fordulna.
