2021. január 10. – 07:33
frissítve
Miután a kelet-európai bevándorló Lillian Alling szerencsét próbált az Egyesült Államokban, 1926-ban határozta el, hogy megpróbál annyi pénzt összeszedni, hogy egy Szovjetunióba tartó hajón visszajusson Európába. Már több éve New Yorkban dolgozott, de nem tudta megszokni az ottani életvitelt, nem tudott beilleszkedni, nem voltak barátai, és a New York-iakat elitistának tartotta, akik lenézik a külföldieket. Viszont hiába dolgozott, nem volt képes annyit spórolni, hogy befizessen a hajóútra, így jutott arra, hogy gyalog próbál meg hazajutni.
Az volt a terve, hogy nyugat felé haladva, Kanadán, majd Alaszkán át jut el a mai Oroszország keleti partjaihoz.
A vándorlása kisebb legenda lett, melyet később rendőrségi jelentések, újságcikkek és helybéliek elmondása alapján rekonstruáltak.
Az akkor a húszas éveinek végén járó nő az egyik New York-i könyvtárban igyekezett felkészülni az útra, amennyire tudott, tanulmányozta a térképeket és a témába vágó könyveket olvasott. Angolul viszonylag jól beszélt a rendőrségi beszámolók szerint, úgyhogy az nem okozott gondot, hogy megértesse magát.
A vándorlásnak 1927 tavaszán vághatott neki, néhány hét alatt jutott el Buffalóba, aztán a Niagara vízeséshez, ezután lépte át a kanadai határt – az ellenőrzéskor azt mondta, hogy lengyel születésű és Alaszkába tart. Az elmondások alapján egyébként szinte mindenkinek az alaszkai úticélját hajtogatta, amikor kérdőre vonták. Már csak azért is vonzotta a figyelmet, mert akkori beszámolók szerint szokatlan jelenségnek számított az utak mentén egyedül bolyongó nő, aki egy fémrúddal a kezében mászkált, hogy meg tudja védeni magát. Leginkább kenyéren, bogyókon és gyökereken élt, de így is nagyon lefogyott, a ruházata is szakadt volt, miközben egyre északabbra haladt.
Az év közepére jutott el a British Columbia-i Hazeltonba, innen a Yukon territórium és Alaszka felé vezető telegráf-vonal mentén indult tovább. Erről azt érdemes tudni, hogy akkoriban 20-30 kilométerenként volt egy őrállomás, hogy karbantartsák a vonalat. Az egyik ilyen őr figyelt fel Allingra, akivel megosztotta az ételét, mert a nő már akkor is csont és bőr volt, és továbbra is azt hajtogatta, hogy Alaszkába, Dawson Citybe tart.
Az őr tisztában volt azzal, hogy még nagyjából ezer kilométernyi út várna Allingra, nagyon nehéz terepen, ezért inkább odaszólt a közeli rendőrkapitányságra, hogy amennyire ő meg tudja ítélni, Alling nincs olyan állapotban, hogy folytassa az útját. A helyi rendőrségtől egy J. A. Wyman nevű rendőr intézkedett, aki ismerte a környéket, és tisztában volt azzal, hogy szeptembertől rosszabbra fordul az idő, és szinte lehetetlen lesz gyalogosan közlekedni. Nem is engedte tovább a nőt, a saját érdekében. Ő a rendőrségnek egyébként végig azt állította, hogy nem stoppolt, nem szállt vonatra, gyalog jutott el Kanada nyugati partvidékéig, és a beszámolókban visszatérő elem volt, hogy Alling rendkívül határozottan és eltökélten beszélt a céljáról.
Végül a helyi bíróság csavargás miatt megbüntette, és két hónapos börtönbüntetést kapott, mivel a bírságot nem tudta kifizetni. A büntetést az egyik intézmény farmján kellett letöltenie, ahová inkább elővigyázatosságból zárták be, nehogy mégis nekivágjon az útnak. Alling november környékén szabadult, ezután egy vancouveri étteremben kezdett el dolgozni, így félre tudott tenni némi pénzt, hogy folytathassa a gyaloglását.
A helyi hatóságoknak a következő évben már nem volt jogalapjuk Vancouver környékén tartani, úgyhogy Alling ismét útra kelt, azzal az ígérettel, hogy a telegráf-ösvény mentén rendszeresen bejelentkezik az őrállomásoknál. Ez így is történt a beszámolók szerint, a felajánlott meleg ételt is elfogadta, idővel még egy kutya is csatlakozott hozzá útitársként. Alling közben kisebb celebritás lett a környéken. Az őrállomásoknál már számítottak az érkezésére, és mire a klondike-i aranyláz egykori központjába, Dawson Citybe ért, már megelőzte a híre. Egy helyi újság A Titokzatos Nőként emlegette, kalandjáról pedig úgy számoltak be, hogy kiporciózott kenyéren él, gyalog közlekedik, és azt is visszautasítja, ha valaki felajánlja, hogy elviszi lóháton.
„Harminckilenc nap alatt jutott el Whitehorse-ból Dawson Citybe úgy, hogy gyakorlatilag mindig a szabad ég alatt aludt. Mire Dawsonba ért, különböző méretű cipőket viselt”
– idézi a Pioneer Days in British Columbia könyv az egyik lapot.
Dawson Citybe érkezve borzongással kevert kíváncsiság fogadta a helyiek részéről, de mivel beköszöntött az október, és az alaszkai télben nem tudta folytatni útját, kénytelen volt maradni. A városban pincérként dolgozott, ezzel megint tudott annyit spórolni, hogy vegyen egy ütött-kopott csónakot. Ezt javítgatta a következő év, 1929 tavaszáig, és amikor alkalmasra fordult az idő, vízre szállt, és a Yukon folyón evezve haladt észak, majd nyugat felé. Ezután gyalog folytathatta, mert az utolsó hely, ahol találkoztak vele, a tengerparton fekvő Nome városa volt, bár később látni vélték az őslakosok lakta Tellerr településén is, ami a Bering-szoros közelében fekszik.
Hogy mi történt vele ezután, azt nem lehet tudni biztosan. Az sincs kizárva, hogy az őslakosok segítségével átkelt a szoroson, és eljutott Szibéria partjáig. Ennek nem lehetett különösebben komoly akadálya, mert a Lillian Alling: The Journey Home című könyv szerzője, Susan Smith-Josephy szerint abban az időszakban a két part őslakosai viszonylag háborítatlanul közlekedtek oda-vissza június és november között, a jégmentes időszakban. Elsősorban vásároltak, kereskedtek egymással.
Alling sorsáról jó ideig nem lehetett tudni semmit, egészen addig, amíg Francis Joseph Dickie író meg nem emlékezett a történetéről 1972-ben a True West nevű újságban. Nem sokkal a sztori megjelenése után jelentkezett nála egy olvasó, aki egy orosz ismerősére hivatkozva azt állította, hogy Alling eljutott Ázsiába.
Az orosz ismerős, aki egy katonatiszt volt, arról számolt be, hogy nagyon élesen megmaradt neki egy gyerekkori emléke 1930 őszéről, amikor a csukcsföldi Provigyenyija kikötővárosban felfigyelt egy csapat őslakosra és nőre, akiket a helyi rendőrök kérdeztek ki. Az őslakosokon látszott, hogy a közeli Diomede-szigetekről származnak, a nő viszont úgy volt öltözve, mint egy európai vagy amerikai, és arról beszélt, hogy Amerikából érkezett, ahol nem tudott beilleszkedni, nem voltak barátai, nem értették meg őt, és rengeteget kellett gyalogolnia, amíg eljutott idáig.
Azt persze semmi nem támasztja alá, hogy Lillian Alling volt ez a nő, illetve az is simán lehet, hogy az olvasónak szaladt meg a fantáziája, miután olvasta a cikket. Azt is nehéz megítélni, hogy a 8000 kilométeres túra mekkora részét tette meg valóban gyalog, bár a leírások alapján tényleg viszontagságos kalandokon lehetett túl, mire elért Alaszkába. Mindenesetre Alling története az évtizedek során több könyvet, cikket és nemrég egy mai környezetbe ágyazott filmes feldolgozást is inspirált Lilian címmel.
Felhasznált források:
Pioneer Days in British Columbia, Volume 2 (Art Downs)
