1956. szeptember 21-én történt az amerikai haditengerészet légi flottájának legfurcsább balesete: a haditengerészet második szuperszonikus gépe, a Grumman által frissen fejlesztett F–11-es saját magát lőtte le.
A fizikai képtelenségnek tűnő esetet több szerencsétlen tényező összejátszása okozta. Elsőként kapásból azt említhetjük, hogy az F–11 Tiger volt a fejlesztő és építő Grumman első szuperszonikus gépe (a haditengerészet szempontjából a második típus, ami képes volt átlépni a hangsebességet), ebből adódóan pedig lényegében semmi rutinjuk nem volt a Mach sebesség fölötti tartományban.
Ugyancsak szerencsétlen tényező volt, hogy a pilóta, Thomas W. Attridge Jr. meglehetősen nagy sebességet csikart ki a tesztrepülésen részt vevő gépből, és hogy a gyakorlat során 20 fokos ereszkedés közben kezdett maga elé lőni a levegőbe.
A gyakorlatot New York közelében, Long Island fölött végezték, itt billentette előre a gép orrát a pilóta, majd a tenger teljesen üresnek vélt része felé fordulva négy másodpercen át tüzelt. Ezután még meredekebb ereszkedésbe kezdett, és az utánégetőket is rákapcsolta, vagyis mindent bevetett, ami a hajtóművekben és a gravitációban volt, hogy növelje a sebességét.
Egy perccel később valami beszakította a pilótafülke ablakát, és a gép hajtóműve is nagyon furcsa hangokat kezdett kiadni.
Attridge beszámolója szerint nagyjából olyan volt, mintha egy porszívóval kavicsot szívtak volna fel a szőnyegről. A pilóta, miközben a sérült géppel próbált visszatérni a bázisra, azt hitte, hogy egy madárrajba repült bele, a későbbi vizsgálat során viszont kiderült, hogy a saját 20 milliméteres gépágyújának lövedékei okozták a gép eredeti sérüléseit. Merthogy sérülésből aztán lett még több is, a levegőben leálló hajtómű miatt ugyanis jó 600 méterrel a leszállópálya előtt, az erdőben sikerült landolni.
Ugyan a lövedékek komoly tempóelőnnyel rendelkeztek, – hiszen a gép sebességéhez ilyenkor hozzáadódik a kilövési sebesség –, és nagyjából 3200 km/h sebességgel indultak, a levegőben viszont rohamosan vesztettek a sebességükből, miközben a lövéseket leadó vadászgép ereszkedés közben folyamatosan gyorsult. Így jöhetett létre a meglehetősen furcsa ütközés a levegőben, amikor az F–11-es utolérte a saját maga által kilőtt lövedékeket.
A vizsgálat szerint három, saját maga által kilőtt lövedék találta el a gépet – az első a pilótafülke ablakát szakította be, a második a gép orrát találta el, a harmadik pedig a jobboldali légbeömlőn okozott károkat, majd a motorba is bejutott.
Az F–11-es olyan súlyos károsodást szenvedett, hogy már nem tudták megszerelni, Attridge viszont a szilánkosra tört lába és három törött csigolyája ellenére hat hónappal később újra repülésre jelentkezett. Később átigazolt a NASA-hoz, ahol az Apollo–9 küldetés során használt holdkomp, a LEM–3 fejlesztésében is részt vett.
Bár a teszt elég rosszul sikerült, nem vette el a haditengerészet kedvét a folytatástól, és összesen 200 darab F–11-es Tigert rendeltek. Ezek végül nem maradtak szolgálatban sokáig, a gyorsabb és jobb F–8-as és F–4-es típusok hamar leváltották őket. A Blue Angels kötelék viszont egész sokáig, 1969-ig használta a típust légi bemutatókon.
Hasonló eset egyébként nem is olyan régen is megtörtént, 2019-ben a holland légierő egyik F–16-osa repült bele a saját lövedékeibe (aztán sikeres kényszerleszállást hajtott végre). Sőt, 1973-ban olyan is megtörtént, hogy egy F–14-es vadászgépet – amit egyébként szintén a Grumman által fejlesztett – a saját rakétája súrolt el közvetlenül az indítás után, miután nem jól oldódott ki. A robbanófej nélküli gyakorlórakéta kilyukasztotta az üzemanyagtartályát, majd a pilóta elvesztette az irányítását a gép fölött, így végül kénytelen volt katapultálni.
Forrás: Data Genetics
