Egy túl jól sikerült propagandafogásnak köszönhetően vált ténnyé a történelem egyik legkegyetlenebb megtorló akciója

Óriási közhely, hogy az emberiség története az erőszak története. Az már kisebb közhely, hogy ez a megbonthatatlannak tűnő egység az újkorban elkezdett felfesleni, és mára az erőszak köz- és magánügyekben is elveszítette magától értetődőségét és elfogadottságát. Ez nem csak azt jelenti, hogy az erőszak kezd kikopni a mindennapjainkból (ma már senki nem büszkélkedik egy atyai pofonnal), hanem azt is, hogy a legalja rezsimek sem teszik a kirakatba a tömeggyilkosságokat, de még a járulékos civil áldozatokat vagy a célzott likvidálásokat is igyekeznek elmismásolni.

Régebben az erőszak nem szükséges (vagy szükségtelen) rossznak, végső megoldásnak, hanem alapvető önkifejezési módnak számított: aki megtehette, hogy ezrek mészárosává váljon, az büszke is volt rá. Az uralkodók a kor óriásplakátjaira nem Soros György gonoszzsidósított portréját, hanem ellenséges királyok levágott fejét rakták, és az udvari történetírók (függetlenül attól, melyik udvar megrendelésére írtak) sem relativizálni akarták hőseik vérontásait, hanem pont ellenkezőleg: ha nem voltak elég kegyetlenek, fantáziadús, ám fiktív vérontásokkal festették a portrét még érdemdúsabbra.

Így lett például az első ezredforduló bizánci katonacsászára, II. Baszileosz a „Bolgárölő”, és így kapcsolódott nevéhez minden idők egyik legsokkolóbb kegyetlensége, ami simán befért volna a George RR Martint megihlető legendás történelmi leszámolások közé (a realista fantasy nagymestere egyébként Bizáncból a befolyásos eunuchoktól az intrikus császárnőkig elég sok motívumot átvett).

A Baszileoszt megelőzően uralkodó katonacsászároknak köszönhetően Bizáncnak évtizedekig nem kellett nyugtalankodnia az arab emírségekkel közös déli és keleti határai miatt, a hosszú éveken át elődei árnyékában éldegélő uralkodó ezért úgy döntött, egyszer s mindenkorra leszámol a császárság másik örökös ellenségével, az európai területeket menetrendszerűen feldúló bolgárokkal. A VII. században a bolgárok még barbár lovasnomádokként foglalták el a dús al-dunai legelőket, és vezettek hadjáratokat a lólábnyújtásnyira fekvő gazdag trákiai városok ellen. Számtalan portyával és néhány, Konstantinápoly bevételére tett sikertelen kísérlettel később a bolgár törzseket (úgy-ahogy) összefogó cár már keresztény uralkodóként próbált borsot törni déli szomszédjának orra alá, birodalmának súlypontja is áttevődött nyugatabbra, a jobban védhető Dinári-hegységbe, az Ohridi-tó vidékére. Katonái ennek megfelelően lovasíjászokból hegyivadászokká vedlettek át.

Baszileosz seregeinek komolyan meggyűlt a baja a kor tálib gerilláiként rettegett bolgárokkal (ez leginkább a bizánci katonai szakkönyvekben érhető tetten, melyek szerzői a legapróbb részletekig kidolgozták a hegyvidéki hadviselés módszereit), és az uralkodónak 17 éven keresztül minden tavasszal vissza kellett térnie a hegyek közé – sokszor csak egy újabb pofonért. Az aszkétikus életet élő katonacsászár legendás kitartása 1014-ben érett be, amikor a császár krónikása, Johannész Szkülitzész szerint a mai görög-macedón-bolgár hármashatár közelében, egy bizonyos Kleidión nevű település közelében sikerült csapdába ejtenie a bolgár fősereget.

A bolgárokat vezető idős Sámuel cárt testőrei alig bírták kimenteni a kelepcéből, katonái közül pedig nem kevesebb, mint 15 ezret ejtettek foglyul a bizánciak.

Baszileosz utasítására a hadifoglyokat százasával csoportosítva visszaengedték uralkodójukhoz – de minden században kilencvenkilenc embert megvakíttatott, és a századiknak is csak az egyik szemét hagyta meg, hogy legyen, aki haza tudja vezetni bajtársait.

A fáma szerint a gyászos menet rá is talált a bujdosó cárra, aki – pedig nyilván nem kevés vért és szenvedést láthatott már életében – szívéhez kapott derék vitézeinek tömeges és brutális megcsonkítása láttán, összeesett, és két napra rá meg is halt. Szkülitzész krónikája szerint Sámuel halála és a katonáskodásra alkalmas férfilakosság kollektív harcképtelenné tétele végre-valahára megroppantotta a Bolgár Birodalom gerincét, a meghódított területeket Baszileosz pedig be tudta tagolni saját birodalmába.

A történet mögött felsejlő bosszúvágy (Baszileosz még zöldfülű császárként pont a bolgároktól kapta az első pofont) a kiszámított kegyetlenség, az uralkodó elé araszoló-botladozó sokezernyi megnyomorított üzenete ezer éve birizgálja a kutatók és történelemrajongók képzeletét. Baszileosz, a Bolgárölő kilencszáz év múlva a görög nacionalizmus hőseként támadt fel, a szomszédban viszont Haynau-szerű rémalakká vált, és az általa okozott nemzeti tragédia a bolgár romantikus festészet egyik kedvelt témájává vált.

Ugye már sejtik, hogy a sztori nem igaz?

Ilyen hosszú bevezető után nyilván nem következhet más, mint a kiábrándító valóság: II. Baszileosz tömeges megtorlása a történelem egyik legjobban eltalált PR-akciója, ami olyan élethűre és hátborzongatóra sikerült, hogy a mai napig is sok cikk (hello, Wikipédia!) történelmi tényként kezeli.

A történészek gyanakvását az váltotta ki, hogy a kleidióni csatáról egyetlenegy, többé-kevésbé kortársnak nevezhető krónika számol be, de Jóannész Szkülitzész műve is nagyjából 70-80 évvel a csata után született, ő maga is valószínűleg csak bizánci történetírói toposzok és a Baszileoszról keringő történetek alapján ismerteti a kegyetlenkedést. A krónika születése idején a birodalom európai felét bolgár felkelések rázták meg, Szkülitzész nem titkolt célja pedig az volt, hogy a közvéleményt a lázadók ellen hangolja.

A történészek nem tartják elképzelhetetlennek, hogy Baszileosz valamelyik hadjáratában sor kerülhetett az ellenség morálját célzó tömeges kegyetlenkedésre, hiszen a császár számára nyűg lehetett már a szívós ellenállás, a számos megalázó vereség. Minden idők egyik legsikeresebb bizánci hadvezére pályafutását is egy kínos bolgárok elleni fiaskóval kezdte, amibe majdnem bele is bukott. A görögök és a bolgárok kölcsönös sérelmei és atrocitásai már több évszázados múltra tekintettek vissza – Krum kán 811-ben a Vărbica-hágónál vívott csatában a „Bolgárölő” becenévre kései utódjánál jobban rászolgáló I. Niképhorosz császár koponyájából például helyes kis serleget készített.

A történészek szerint azonban

• sem a megtorló akció mértéke,
• sem a háborúra gyakorolt hatása,
• sem pedig Baszileosz szerepe

nem stimmel.

Először is a krónikából is kiderül, hogy 1014-ben egy kétirányú hadjárat egyik csapásmérő ereje került szembe egy bolgár határvédő erővel (ami a történetben hirtelen fősereggé változott), és ez bajosan számlálhatott minimum 15 ezer embert. Nem csak azért, mert ennyi katonát az elmúlt kétezer év logisztikai mélypontjának számító X. században csak a legnagyobb uralkodók tudtak hadba szólítani (és ami fontosabb: anélkül fegyverben tartani, hogy három hét múlva saját bajtársaikat kelljen elfogyasztaniuk), hanem azért is, mert középkori körülmények között technikailag is nagyon nehéz foglyul ejteni, csoportosítani, tömegesen megvakítani, végül hazaküldeni ennyi embert.

De a kegyetlenséget a történészek leginkább a következmények ismeretében (pontosabban a következmények hiányának ismeretében) sorolják a legendák közé. Kleidión ugyanis bajosan lehetett az egész Bolgár Birodalom sorsáról döntő ütközet, ugyanis az elvileg végzetes vereség utáni évekből maga Szkülitzész is heves harcokról számol be. Egy Kleidión-szintű katasztrófa után ez csak úgy lett volna lehetséges, ha a hadra fogható férfilakosságot néhány hónap alatt a Zatoicsi-szintű vakharcossá képzik át.

Ráadásul Bazileosz sem akarta kiirtani vagy megnyomorítani a bolgárokat, hanem egyszer s mindenkorra meg akarta törni őket, hogy utána be tudja őket olvasztani a Birodalomba. A végső győzelmet sem fegyverek segítségével érte el, hanem azzal, hogy a bolgár arisztokrácia megelégelte az állandó háborúskodást, végzett Sámuel cár örököseivel. Majd hangzatos birodalmi címek és jövedelmező birtokadományok fejében kiegyezett a császárral abban, hogy a bolgár területek nagy fokú gazdasági és egyházszervezeti autonómiát élvezve betagozódnak a Birodalomba. A bizánci politikára mindig is jellemző kikényszerített kiegyezés folyamata már Kleidión előtt megkezdődött, és a megállapodáshoz a felek évtizedekig tartották is magukat – a status quo nem igazán alakulhatott volna ki, ha közben a bolgárok oldalát folyamatosan szúrja a brutális aktus történelmi tüskéje.

A megvakítás, mint irgalmas tett

Az is biztos, hogy II. Baszileosz kortársai nem használták császárukra a „Bolgárölő” jelzőt – ami egyébként is logikátlan lenne, hiszen a bolgárokat nem megölette, hanem megvakíttatta. Bár, a kor higiéniai viszonyainak és a vakítás technikájának – az áldozatok szemét legtöbbször kiszúrták, izzó vassal vagy szénnel kiégették, ritkább esetben ecettel kimaratták – ismeretében a megvakítás és a meggyilkolás között nincs is olyan nagy különbség.

Azonban akármilyen furcsán is hangzik, a vakítás (a kiheréléssel együtt) nagy történelmi előrelépésnek számít az erőszak humanizálásában. A keresztény uralkodók ugyanis úgy gondolkodtak, hogy a keresztények meggyilkolása bűn, ezért a lehető legkevesebb keresztényt szabad csak megölni. A lázadókat, eretnekeket, trónkövetelőket és árulókat inkább alkalmatlanná kell tenni arra, hogy a jövőben bármilyen veszélyt jelentsenek, ezt pedig legkönnyebben a megvakítás és száműzetés kombinációjával lehetett elérni. Ez az okoskodás persze meglehetősen álszent, hiszen az erőszakos megvakítás elszenvedői elég sokszor belehaltak a sebeikbe – így járt például a manzikerti csatát elvesztő Rómanosz Diogenész császár is –, mégis az összes keresztény uralkodó magáévá tudta tenni. Szent István is megvakíttatta Vazult, amikor unokaöccse Imre herceg halála után meg akarta fúrni az Orseolo Péter utódlására vonatkozó királyi terveket.

A vakság nem csak fizikailag tette alkalmatlanná a csonkítást elszenvedőket, de a lázadókat vagy trónkövetelőket szimbolikusan is megfosztotta az uralkodói képességektől (bár ez alól azért vannak nevezetes kivételek), de pont ezért előfordult, hogy a megvakítottak elkerülték a további zaklatást. A vakításban a keresztény irgalom motívuma azon a módon is megjelenik, hogy az Isten kegyelméből uralkodó ellen vétkezőnek lehetőséget biztosít arra, hogy élete hátralevő részében megbánja bűneit, azaz legalább a halhatatlan lelkét megmentse az örök kárhozattól.

Felhasznált irodalom:

Mark Whittow: The Making of Orthodox Byzantium 600-1025

Paul Stephenson: The legend of Basil the Bulgar-slayer