A futurista mozgalom Olaszországban számtalan területre kiterjedt, miután 1909-ben Filippo Tommaso Marinetti megjelentette a Futurista Kiáltványát. A következő években sorra jöttek a nyelvtani szabályokat hátrahagyó költemények, a teret semmibe vevő futurista festmények, de idővel a divat sem kerülhette el a sorsát. Giacomo Balla 1914-ben, A férfi divat futurista kiáltványában már arról írt, hogy új, izgalmas alapanyagok felhasználásával kellene folytatnia a ruhaiparnak, nyúljanak bátran a papírhoz, a kartonhoz, az üveghez, az alufóliához, az alumíniumhoz, a gumihoz, bőrhöz, kenderhez vagy akár a gáznemű anyagokhoz.
Aztán 1920-ban, A női divat futurista kiáltványában egy még meghökkentőbb alapanyag került elő felhasználható ötletként:
a tej.
Ez azért nem teljesen új ötlet volt, 1904-09 között a németek már kísérleteztek azzal, hogy különféle tejtermékekből selyemszerű anyagot állítsanak elő, de ők még nem jártak sikerrel. Az olasz futuristák viszont magabiztosak voltak arra vonatkozólag, hogy ők még tovább juthatnak a tejből készült ruhák terén.
A dolog egyébként nem akkora őrültség, mint elsőre hangzik, a gyapjú ugyanis ugyanúgy fehérjealapú, mint mondjuk a tej, sőt, molekuláris szinten eléggé hasonlít a tehéntej fehérjéinek 80 százalékát jelentő kazeinre. Csak azt az eljárást kellett megtalálni, amivel a kazeinből megfelelő méretű és erősségű rostok állíthatók elő.
Ehhez viszont várniuk kellett pár évet, amíg a futurista ötleteket a vegyipar lehetőségei is utolérték. Ezt az 1930-as évek, illetve Benito Mussolini teljes nemzeti önellátást propagáló programja hozta el, részben annak köszönhetően, hogy az olasz futurizmust kirobbantó Marinetti jó kapcsolatot ápolt vele – olyannyira, hogy Marinetti rövid életű futurista pártja a megszűnésekor épp Mussolini Fasiszta Pártjába olvadt bele.
Élet, erő, egészség, ruhaanyag
Mussolini felhívására sorra létesültek a rendhagyó anyagokat gyártó üzemek. A folyamat első nagy sikerállomása a műselyem lett, amiben gyorsan világszinten is vezető hatalom lett Olaszország, 1929-ben például a globális termelés 16 százalékát adta.
Az olasz termelésen belül az SNIA Viscosa volt a király az Olaszországban előállított műrostok hetven százalékával. 1935-ben ez a cég vette meg a termelési jogot Antonio Ferretti friss fejlesztésére, a tejalapú rost készítésére, ami a lanital nevet kapta. Ez a lana (gyapjú) és az Italia rövidítésének összevonásából született.
Ferretti eljárásának lényege röviden annyi volt, hogy előbb sav hozzáadásával lefölözték a tejet, így elkülönítve a kazeint, amit aztán folyamatosan sűrítettek, majd előbb fonófejen, aztán egy keményítő kémiai fürdőn átfuttatva gyapjúszerű anyagot kaptak a tejből.
A British Pathé 1937-es videója, ami a fenti eljárást mutatja be, azzal zárja a rövidke összeállítást, hogy a jövőben mindenki maga dönthet, inkább megiszik egy üveg tejet, vagy inkább magára veszi azt.
Mussolini elégedett volt az eredmény láttán, hiszen így rengeteg lefölözött tejet tudtak felhasználni, ráadásul 45,35 kilónyi tejből 1,67 kiló lanital volt kinyerhető, ami egész hatékonynak mondható. Ugyan az így kapott anyag se nem volt valami erős, sem pedig nyúlékony, Mussolini mégis előnyben részesítette az olasz fejlesztést, főleg, hogy 1935-ben, Etiópia megszállása után elég komoly szankciók érték az országot, így egyre nagyobb szükség lett a mesteréges úton előállított textilanyagokra.
Ennek köszönhetően ömlött az állami pénz a mesterséges anyagokat előállító üzemekbe, így az SNIA Viscosába is, amely 1937-ben egy év alatt 4,5 millió tonna lanitalt állított elő, miközben az állami propaganda az újszerű olasz anyagok viseletét sulykolta.
Az SNIA Viscosa felfutóban volt, 1938-ban globális terjesztésről kezdtek álmodni, ám ebből csak annyi valósult meg, hogy 1940-ben nyolc országban (Anglia, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Japán, Kanada, Lengyelország és Németország) is értékesíteni tudták a szabadalmat.
Sőt, még a hőn áhított Egyesült Államokba is sikerült a tejruhákkal betörnie Mussolininek. Az USA korábban is élénken érdeklődött a kazein alternatív felhasználási lehetőségei iránt: az első világháborúban festékbe keverték, később pedig a zongorák billentyűibe is került ebből a fehérjéből, de a papírgyártásban is felbukkant adalékanyagként.
Az 1930-as évek végén több amerikai hírességet is sikerült megnyerniük, hogy viseljenek tejből készült ruhákat, aminek az lett a vége, hogy 1941-ben aralac néven az USA-ban is elkezdték gyártani a lanitalt, ami a New York-i divatkörökben óriási siker is lett belőle. Aztán a második világháború kirobbanása után a hadiipar is rátalált az aralacra, amit műselyemmel vegyítve sapkák készítéséhez használtak.
A gyorsan teret hódító aralac aztán kabátokban, öltönyökben és női ruhákban is felbukkant, de a sikertörténet hamar véget ért mind az USA-ban, mind világszerte. Hiába szóltak arról ugyanis a reklámok, hogy a lanital micsoda luxuscikk, valójában sokkal kevésbé volt strapabíró, mint a rendes gyapjú, vasalás közben is elég könnyen szakadtak a szálak, és a nem megfelelően előállított lanital (vagy aralac) szaga a megsavanyodott tejét idézte. Ezeknek köszönhetően 1948-ra leállt a termelés az USA-ban, nem sokkal később pedig az olasz SNIA Viscosa is más anyagok előállítására kezdett fókuszálni, miután kiderült, hogy a Mussolini szerint még a gáztámadás ellen is védő anyagok lényegében az időjárás ellen sem nyújtottak védelmet, de nyilván az sem tett jót a lanital piacának, hogy egyre több, sokkal olcsóbb anyag jelent meg a technológia és a vegyipar fejlődésével.
A másodvirágzás
Bár szűkebb körben, a futuristák között az 1950-es évek óta is folyamatosan jelen volt a lanital, de a 2010-es évek elejétől kezdve világszerte egyre több kisebb-nagyobb divatmárka talált vissza a tej alapját jelentő fehérjéhez, a kazeinhez.
Egy német márka, a Qmilch/Qmilk tejből készült ruhákat és kozmetikai szereket árul évi 2 millió tonna lefölözött tejet megmentve ezzel, de egy ideig az amerikai celebek körében népszerű, majd haar befuccsoló Mademoiselle Chi Chi is próbálkozott ilyen ruhákkal. Sőt, Roger Federer sportruha-szponzora, a Uniqlo is gyárt tejfehérje alapú sportfelszereléseket, míg Olaszországban többek között a Duedilatte divatcég őrzi a hagyományt, ami szintén kidobásra szánt tejből állít elő ruhákat.
Forrás: Atlas Obscura
