2020. december 27. – 06:53
Aki kicsit is szereti a blueszenét, az biztosan találkozott már Robert Johnson nevével. Johnson egyrészről a delta blues műfaj egyik legfontosabb alakja, másrészről talán az egész blueszene legmisztikusabb figurája, akiről máig tartja magát az a legenda, hogy eladta a lelkét az ördögnek, cserébe a fantasztikus gitártudásáért.
Robert Johnson élete nem csak az ördögi legenda miatt misztikus, hanem azért is, mert csupán három darab fotó maradt fenn róla, és mindössze 29 dalát tudták rögzíteni korai halála előtt. Johnson tragikusan fiatalon, 27 évesen halt meg, ezzel tulajdonképpen ő alapította a fiatalon elment zenei géniuszok 27-es klubját. Johnson legendáját évtizedek óta kutatják megszállottan, de még mindig rengeteg olyan kérdés van, amit nem sikerült tisztázni.
Robert Leroy Johnson a Mississippi állambeli Hazlehurst kisvárosban született 1911-ben. Édesanyja első férjének el kellett menekülnie Memphisből, mert a fekete férfi kifejezetten gazdag volt, és a helyi szélsőségesek megfenyegették, hogy meglincselik, ha nem költözik el. Johnson édesanyja később összejött egy helyi favágóval, aki aztán Johnson biológiai apja lett, de nem vett részt a fia életében. Johnson és édesanyja ilyen-olyan okok miatt folyamatosan költöztek, éltek a Mississippi deltájánál, Arkansasban, és végül kikötöttek Memphisben, ahol a nevelőapja is élt, immár álnéven. Ahogy a Netflix Remastered dokujában Johnson unokája elmondja, a férfinek sosem volt egy igazi apafigura az életében. Nevelőapja abuzív és erőszakos volt, nem tudta elfogadni, hogy Robert nem akart a földeken dolgozni. Pláne úgy, hogy nevelőapja úgynevezett részes arató (sharecropper) volt, vagyis lakbér helyett az aratás bizonyos százalékát mindig be kellett szolgáltatnia azért cserébe, hogy ott élhessen és dolgozhasson.
Robert lenézte ezt a világot, és igazságtalannak tartotta. Inkább a bluesból szeretett volna megélni, aminek gyökerei egészen az Amerikába behurcolt fekete munkásokig vezethetők vissza. Ahogy Leroi Jones írja a Blues népe című könyvben, az Afrikából elhurcolt rabszolgákat gazdáik nem engedték, hogy dobokon és más tradicionális afrikai hangszereken zenéljenek, ezért elterjedt a szájharmonika és a gitár használata a zenei önkifejezésre. Ezeket könnyebb volt szállítani, könnyebb volt elrejteni, és nem csaptak akkora zajt, hogy zavarja a rabszolgatartókat. Robert féltette az ujjait a kemény kétkezi munkától, ezért gitározni járt a földekre, hogy pár garast gyűjtsön az ott dolgozóktól.
A 20-as éveire Johnson otthagyta a földeket, más fekete zenészekhez hasonlóan hátára vette a gitárját, és városról városra járt zenélni és pénzt keresni. Az 1930-as években Mississippi volt az egyik legveszélyesebb állam a feketékre nézve, gyakoriak voltak a lincselések és itt volt a legerősebb a Ku Klux Klán jelenléte is. Különösen a Mississippi deltájánál volt veszélyes a helyzet, ahol egy egyedül bandukoló feketét bármikor elkaphattak, megverhettek vagy megölhettek a rasszista helyiek. Arról nem is beszélve, hogy erősen vallásos környékről beszélünk, ahol az igazán mélyen keresztények az ördög zenéjének tekintették a bluest.
Johnson nagyon fiatalon vette el akkori szerelmét, a még tinédzser Virginia Travist, aki hamar teherbe is esett. A férfi letette a gitárt, elment a földekre dolgozni, de amikor a felesége elutazott a nagyanyjához, hogy biztonságban meg tudja szülni a gyerekét, Robert újra elővette a gitárt, és utazgatni kezdett azzal a céllal, hogy kicsit zenél itt-ott, majd megérkezik a feleségéhez és újszülött gyermekéhez. Mire odaért, a felesége és a gyereke sírját találta csak, mindketten belehaltak a szülésbe. A felesége mélyen vallásos családja Robertet hibáztatta, amiért az ördög zenéjét választotta a felesége helyett, és nem volt ott a szülésnél.
Ezután Johnson elhatározta, hogy kizárólag a zenéléssel akar foglalkozni, és be akar futni bluesgitárosként. A korabeli beszámolók szerint az ifjú Robert Johnson kezdő szintű gitáros volt, a blueslegenda Son House elmondása szerint gyakran szóltak oda más zenészeknek, hogy valaki vegye el a gyerektől a gitárt, mert el fogja szakítani a húrokat. Robert ezen annyira megbántódott, hogy jó időre eltűnt a Mississippi deltájának környékén, egy évig senki sem látta. Aztán felbukkant egy helyen, ahol Son House is játszott, és lehetőséget kért, hogy megmutassa a tudását, ami miatt korábban kicsúfolták. Már akkor feltűnt a zenészeknek, hogy Johnson még egy húrt hozzáadott az alapban hathúros gitárhoz, amihez hasonlót senki sem látott akkoriban.
Aztán Johnson elkezdett játszani, és a helyi bluesveteránoknak leesett az álla. A kezdő gitáros olyan tempóban, olyan technikával zenélt, amihez hasonlót senki sem látott még a környéken. Alig egy év alatt olyanokat is megtanult a gitáron, amiket az őt lenéző bluesgitárosok sosem tudtak. Itt indult el a misztikum azzal kapcsolatban, hogy Johnson honnan tudott ilyen rövid idő alatt ilyen szintű gitártudást magára szedni.
A történet szerint egyik éjszaka egy útkereszteződéshez ért, ahol felajánlotta a gitárját az ördögnek. Az ördög behangolta a gitárt, majd azzal a feltétellel adta vissza neki, hogy cserébe övé a lelke. Néprajzkutatók szerint a történet az afroamerikaiak körében akkor még kifejezetten népszerű hoodoo-ból, vagyis az Afrikából származó népi mágiából eredeztethető. Gyakori volt, hogy a hoodoo szertartásokat útkereszteződéseknél tartották. A Come on in My Kitchen című számában maga Robert Johnson beszél olyan dolgokról, amelyek kifejezetten a hoodoo-val kapcsolatosak, de a motívum más dalszövegeiben is fellelhető.
A legenda értelemszerűen izgalmasabb, de sokkal valószínűbb, hogy a valóságban Johnson akkor tanult meg olyan jól gitározni, amikor visszautazott szülővárosába, hogy felkeresse a biológiai édesapját. Végül helyette Ike Zimmermant találta meg, akit akkoriban Dél-Mississippi legjobb gitárosának tartottak. Johnson unokája szerint Zimmermannel a temetőbe jártak gyakorolni, mert ott senkit sem zavart, hogy Johnson bénázik a hangszeren. Zimmerman abban hitt, hogy az egyetlen módja megtanulni a bluest, ha az ember egy sírkövön ülve várja az éjfélt, amikor előbukkannak a szellemek, akik megtanítják neki. Valószínűleg Zimmermannek köszönhetően tanult meg ilyen jól gitározni Johnson, de a temetős gyakorlás csak külön felerősítette a vele kapcsolatos legendákat.
A beszámolók szerint a már ördögi tudású Johnson arra is figyelt, hogy ne lessék el a technikáját. Ha valaki nagyon figyelte, hogy milyen hangokat hogyan fog le a gitáron, hátat fordított az illetőnek, vagy egyszerűen abbahagyta a gitározást. Hatalmas kezeinek és hosszú ujjainak hála, úgy és olyan hangokat tudott lefogni, hogy az eredmény olyan volt, mintha két ember játszana egyszerre a gitáron. 29 dalt vett fel az American Record Corporation kiadónak köszönhetően.
Később ismét megismerkedett egy lánnyal, akivel szerelembe estek, a lány pedig később teherbe. A szülők azonban itt is mélyen vallásosak voltak, és nem engedték el a lányukat egy olyan férfivel, aki az ördög zenéjét játssza – tehát másodjára is a blues akadályozta meg Johnsonnak, hogy családot alapítson. Később ugyan meglátogatta az akkor mindössze hétéves fiát, Claude-ot, de Claude nagyszülei megtiltották a férfinek, hogy behálózza a fiút az ördög zenéjével. Ekkor látta Claude utoljára az édesapját.
A folyamatos magánéleti tragédiák végül a zene, az alkohol, a csajozás és az önpusztítás útján indították el Robert Johnsont. Elmondások szerint az utolsó éveiben Johnson már büszkén viselte az ördögi címet, gyakran nevezte magát a pokol vagy az ördög gitárosának. Végül ez lett a veszte is.
Egy útszéli lebujban rendelt magának egy üveg viszkit, és hiába figyelmeztették, hogy felbontott üvegből nem szabad inni, Johnson mégis meghúzta. Később kiderült, hogy valaki megmérgezte az italt, ami végül Johnson halálát okozta. Helyiek szerint a mérget annak a nőnek a férje keverhette az italba, akivel Johnson összeszűrte a levet előző este. Kezében a gitárral, egy széken ülve esett össze, ordított a fájdalomtól, végül két-három nap szenvedés után vesztette életét. Máig nem derült ki, hogy ki mérgezte meg a mindössze 27 éves blueskirályt. Ugyan a rendőrök kihallgatták a férfit, aki Johnson kezébe adta a mérgezett viszkit, de nem tartoztatták le, és nem is folytatták a nyomozást.
És itt még nem ért véget Johnson tragédiája, ugyanis 1938-ban, a zenész halálának évében a legendás John Hammond zenekritikus és lemezproducer megpróbálta megtalálni a felvételei miatt, hogy elhívja a patinás Carnegie Hallba fellépni New Yorkban. Mindössze hat hónapon múlt, hogy Johnson megkapja azt a felkérést, amire egész életében vágyott. Végül a Carnegie Hallban egy gramofonról játszották le Johnson zenéjét, amitől teljesen megőrült a közönség.
Később blueszenészeik százainak lett a példaképe, akik közül többeknek sikerült is betörni a mainstreambe, mint például Muddy Watersnek, akinek zenéje a Rolling Stonest és több száz más rockzenekar zenéjét is inspirálta. Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa is elmondja a Remastered dokuban, hogy Waters gitártechnikáját egyértelműen Johnson inspirálta, Waters pedig Richards nagy példaképe a gitározásban. De Johnson hatása megtalálható B.B. Kingtől Bob Dylanen át Eric Claptonig, sőt, a Led Zeppelin is rengeteg vett át Johnsontól. Ebben közrejátszott az is, hogy az '50-es években hatalmas divat lett a középosztálybeli fehérek körében obskúrus blueslemezeket vásárolni, és ez az őrület is közrejátszott a '60-as években elkezdődő nagy rockzenei forradalom berobbanásában.