A háborúk és hadászati fejlesztések néha bámulatos mérnöki megoldásokhoz vezetnek, néhol viszont egészen elkeseredett próbálkozásokat szülnek. Utóbbi kategóriába tartoznak az amerikai haditengerészet betonból készült hajói, amelyekkel az első világháború végén igyekeztek bővíteni a flottájukat.
Amikor 1917. április 6-án az Egyesült Államok csatlakozott az első világháborúhoz, az acél kiemelten fontos (és drága) alapanyagnak számított, ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy az USA valahogy növelje a hadiflottáját, azon belül is a szállításra alkalmas hajók mennyiségét. Hogy ne az acélkészletek kárára készüljenek az új hajók, az elnök, Woodrow Wilson speciális alapanyagból készült hajók gyártására adott parancsot.
A terv szerint 24 hajót készítettek volna egy betonhajó-építésben már jártas norvég férfi, N. K. Fougner segítségével. A betonhajók nagyjából a vasbeton feltalálásával egy időben, 1845-ben kezdtek készülni, és a 19. században szép lassan egész Európában elterjedtek, Fougner pedig élen járt a technika alkalmazásában, akkorra már 25 méteres hajót is épített.
Amerikának viszont minden korábbinál fejlettebb igényei voltak, a 24 hajó, amit beterveztek, mind saját motorral bírt volna, ami ekkoriban még nem volt rendesen kikísérletezve a betonhajóknál. Mivel a technológia finomítása lassan zajlott, így mire 1918-ban véget ért a háború, a 24 hajóból csak 12 építését kezdték meg, ezért gyorsan le is fújták a programot azzal a kitétellel, hogy amit elkezdtek építeni, azt azért már befejezik.
A tucatnyi hajó közül egyedül az SS Atlantus vett részt bármilyen formában a haditevékenységben, az katonákat szállított vissza Franciaországba, tehát a vasbetonból épült hajó kétszer is sikerrel átkelt az Atlanti-óceánon, ami nem kis szó. Ezután eladták, hogy aztán kompkikötővé építsék át, ám egy viharban elszabadult, és elsüllyedt New Jersey partjainál, ahol évtizedeken át megfigyelhetők voltak a természettel dacoló romjai. Az SS Cape Fear egy teherhajóval ütközve darabjaira tört Rhode Island partjainál, a tragédiában a legénység 19 tagja életét vesztette. Az SS Palo Altót előbb táncklubbá, majd étteremmé alakították át Kaliforniában, aztán pedig horgászmóló lett belőle, amikor meghasadt a hajótest.
De volt olyan is (az SS San Pasqual), amit egy kubai cég vett meg, és később börtönként funkcionált Kuba partjainál, jelenleg pedig hajóval megközelíthető hotelként tengeti napjait. A többi hajó többségét vagy elsüllyesztették, hogy hullámtörő gátként használják, vagy hosszú ideig Texas és Louisiana államok partjainál horgonyoztak úszó olajtartályként.
Az állami megbízás mellett magánvállalkozások is indultak, egy William Leslie Comyn nevű üzletember például Oaklandben kezdett bele a 102,5 méter hosszú, SS Faith névre keresztelt beton teherhajó építésébe, abban a reményben, hogy az első elutasítás után mégis kap állami megrendelést, de ez nem történt meg.
Leginkább azért, mert – nem meglepő módon – a betonból készült hajók egyáltalán nem voltak jók. Legalább 15 centiméteres, de inkább annál is vastagabb fal kellett a megfelelő szilárdsághoz, így viszont sokkal nagyobb volt a vízkiszorításuk, mint egy hasonló méretű acélhajónak, ezzel pedig a terhelhetőségük is csökkent. Az is probléma volt, hogy a hajógépek rezgése károsította a betonaljzatot, és repedéseket okozott, de az oldalirányú ütődéseket (például dokkoláskor) egyáltalán nem bírta a hajótest.
Másodjára is nekifutottak
A második világháború kitörésével ismét hiánycikk lett az acél, de ekkor már nemcsak az Egyesült Államok, hanem lényegében minden hadviselő próbálkozott ilyen vagy olyan betonhajóval a fent taglalt problémák ellenére – ki vontatóval, ki uszállyal, ki pontonhajóval, ki jó nagy teherhajóval. Magyarországon a Szigetközben is található egy nagyjából 30 méter hosszú vasbeton uszály roncsa, amit még a németek hagytak Ásványrárónál a második világháború alatt.
A két világháború között eltelt 30 év alatt végbement technikai fejlődésnek köszönhetően már ellenállóbb, ugyanakkor könnyebb betonhajók építésébe kezdtek. Ráadásul a második világháborúba előbb is lépett be Amerika, így előbb készültek el a betonhajók, amikből már havonta egyet sikerült vízre bocsátani. A 24 hajó közül kettő a fronthoz is közel került, amikor 1944-ben az SS David O. Saylor és az SS Vitruvius – az 1943 után készült amerikai hajókat a beton fejlesztésében élen járó tudósokról és mérnökökről nevezték el – része lett a brit partok menték a D-napra készülve elsüllyesztett, mesterséges kikötőt alkotó hajóknak.
A második világháború alatt elkészült 24 hajóból 9 jelenleg is Virginia partjainál található, ahol mesterséges hullámtörőt alkotnak, hét Kanadába került szintén hullámtörőnek, kettő pedig egy rakpart része lett Oregonban.
A második világháború után már nem próbálkoztak betonhajókkal, legalábbis nem hajóként. Kínában ugyanis egy mesterséges tavon megépítették egy Nimitz-osztályú amerikai repülőgéphordozó mását betonból, hogy legyen valami turistalátványosság a négymilliós Pincsou városában.
Források: Warfate History | Háború Művészete
