2020. november 25. – 05:05
frissítve
Manapság közismert, hogy az azbeszt veszélyes, rákkeltő hatású anyag, ám amíg nem fedezték fel a káros hatásait, rengetegféle felhasználása volt, a hullámtetőtől kezdve a hőálló edényalátéteken és a szigeteléseken át a szennyvízcsövek gyártására készült azbesztbetonig. Mielőtt kiderült volna, hogy tanácsos a lehető legmesszebb elkerülni az azbesztet, és mielőtt építőanyagként terjedt volna el, rendkívül értékes, királyi udvarokba, illetve gazdag arisztokraták otthonába való luxuscikként kezelték a mitikus eredetre visszavezetett különleges tulajdonságai miatt.
Az azbeszt feldolgozása előtt ásványi formában található meg, az ásványi szilikátok egy csoportjának olyan gyűjtő elnevezése, melyek különleges, szálas szerkezetet mutatnak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy rendkívül érdekes formákba rendeződik, az apró szálakból álló ásvány esetében pedig elég hamar rájöttek az emberek, hogy kiválóan ellenáll például a hőnek.
A legenda szerint a 768 és 814 között uralkodó I. Károly frank császár előszeretettel szórakoztatta az udvar vendégeit azzal, hogy a lakoma végeztével fogta az asztalterítőt, és az asztalról lerántva a kandallóba dobta azt. A vendégek legnagyobb ámulatára viszont a fehér terítő nem kapott lángra, hanem elkezdett vörösen izzani, majd amikor kivették a tűzből, semmi baja sem volt, sőt, minden ételmaradék nyoma eltűnt róla, és újra makulátlan tisztaságúnak tűnt. I. Nagy Károly trükkje az volt, hogy azbesztből készíttette el a terítőt.
Hasonló trükkel élt már évszázadokkal korábban az időszámításunk előtt 206 és az időszámításunk után 220 között hatalmon levő kínai Han-dinasztia egyik tábornoka is, aki ruházatának felső részét készíttette el azbesztből, hogy aztán mókából úgy csináljon a lakomákon, mintha leöntené magát borral, hogy a tűzbe vághassa a ruhaneműt, ami tisztán, bármiféle károsodás nélkül került elő nem sokkal később a lángok közül.
A tűzálló tulajdonsága miatt számos esetben isteni eredetű tárgyként kezelték azt, ami azbesztből készült. A kora középkor nyerészkedői Krisztus keresztjének darabjaként árulták a tűzben soha el nem pusztuló azbesztet, Monte Cassino szerzetesei pedig egy azbesztszőttesről hitték azt, hogy az a rongy, amivel Jézus megmosta a tanítványok lábát.
A szokatlan, különleges anyag eredetét mítoszokba illő módon próbálták magyarázni. Egyesek szerint tűzálló szalamandrák gyapja volt az azbeszt, mások szerint vulkánban élő patkányok szőre – ezeket az állatokat csak rájuk vizet spriccelve lehetett megölni, ekkor vált a vörösen izzó szőr fehérré.
Ezek persze nem igazak, ám mivel az azbeszt kivétel abból a szempontból, hogy bár se nem növényi, se nem állati eredetű, hanem kőzet, mégis lehet belőle anyagot szőni, még a híres svájci biológus, természettudós és filozófus, Charles Bonnet is úgy tartotta, hogy az azbeszt lehet a hiányzó láncszem az élettelen kövek és az élőlények között.
Forrás: JSTOR Daily
