A pártoktól a sportegyesületeken át a különféle szervezetekig ma már szinte bárminek lehet saját himnusza, nem csak egy-egy országnak. Ezek funkciója minden esetben hasonló: önmeghatározás, a csoporthoz való tartozás erősítése és valamilyen módon a jövőbe való tekintés. Egy himnusz általában két alapvető részből áll, szövegből és a hozzá tartozó zeneműből. A himnuszok előadásmódja többnyire nem hétköznapi, más társadalmi szimbólumok (ünnepségek, zászlók, stb.) is tartoznak hozzájuk.
Egy-egy nemzet himnuszában általában a szöveg, és a dallam is igyekszik a népcsoport identitását és kultúráját kifejezni. Ebből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy minden nép himnusza egyedi és összetéveszthetetlen, hiszen nincs két egyforma nép a világon. Ám ez közel sincs így: meglepően sok nemzeti himnusz nagyon hasonlít egymásra, sőt a világ 193 függetlenként elismert országa közül többnek is ugyanaz a mű szolgál a himnuszuk dallamául. Ez főleg az elmúlt hatvan évben függetlenné vált afrikai országokra (például Tanzánia és Zambia) jellemző, de Európában is akad ilyenekre példa. Ebben a cikkben ez utóbbiakat szedjük össze, és bogozzuk ki a történetüket.
A finnek és az észtek a himnuszukban is rokonok
A híres magyar néprajzkutató, Voigt Vilmos 1995-ben a 2000 című irodalmi és társadalmi folyóiratba írt tanulmányt „A modern himnuszok” címen, amiben az egyik fő megállapítása az volt, hogy a legtöbb nemzeti (vagy nagy jelentőségű) himnusz története összetett és váratlan fordulatokkal teli. Az ilyen történeteket gyakran színezik vélt vagy valódi magyar szálak is. Ezek közül a talán a finn himnusz születésének körülményei a legjobban dokumentáltak, amelyben minden valószínűség szerint Vörösmarty Mihály is szerepet játszott.
Vörösmarty 1836-ban fejezte be a Szózatot, amely a következő évben az Auróra című almanachban meg is jelent, és hamar népszerűvé vált. A Szózatot 1842-ben fordították le németre (Zuruf címmel), majd egy évvel később országos pályázatot írtak ki a dallamának szerzésére. Ezt Egressy Béni műve nyert meg, ami Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki, főleg a külföldön élő magyarok körében. Berlinbe is minden bizonnyal az ott tanuló magyarok révén jutott el, akik a művet (és fordítását) megmutathatták egy finn egyetemista társuknak, Abraham Herman August Kellgrénnek. Miután Kellgrén hazatért Helsingforsba (finnül Helsinki), a Szózat szövegét lefordította svédre, ami 1845-ben Ungersk Nationalsäng (Magyar nemzeti dal) címmel megjelent a Morgonbladet című újságban.
A XIX. századi Európában a változó társadalmi és politikai viszonyok között a nemzet fogalma is átalakult. Nem véletlen, hogy ekkor született a legtöbb európai himnusz kanonizált változata. Ez alól nem volt kivétel a finn nép sem, ahol szintén ekkor volt fellángolóban a nemzeti érzés és a nacionalizmus. Ebben a környezetben Vörösmarty műve nagy hatással volt Finnország nemzeti költőjére, az amúgy svédül író Johan Ludvig Runebergre, aki a Szózatból is merített ihletet a saját hazafias verse, a Vårt Land (Hazánk) megírásához 1846-ban.
„A legfeltűnőbb, ahogy Runeberg átveszi a Szózat versformáját, csak a versszakait bővíti ki azáltal, hogy még egy jambusi sorpárt tűz közbe, mely az első sorral rímel” – állapította meg Leffler Béla író, műfordító 1918-ban. Leffler azt is megjegyzi, hogy még ennél is nagyobb a hasonlóság a két vers gondolatmenetében. „A Vårt Land is a lángoló hazaszeretettől lelkesült költői szív fölkiáltása, melyben elismeri, hogy a finnek hazája szegény, kopár és hideg, de nékik minden szikla, minden tó, minden terméketlen rög arannyal fölér.”
A közös gondolatok mellett egyes kifejezések is szinte szóról-szóra egyeznek. A Vårt Land is a haza szóval kezdődik, míg a hetedik versszakban Runeberg azt írtja, hogy „Bármint vessen a sors, van még hazánk, szülő hazánk” (Hur ödet kastar än vår lott; Ett land, ett fosterland vi fått), ami egybecseng Vörösmarty „Áldjon vagy verjen sors keze” sorával.
A finn nemzeti-függetlenségi mozgalom legnagyobb dalosünnepélye az 1848. május 13-án tartott Flóra-ünnepség volt, aminek legfőbb eseménye az volt, amikor a Helsinki melletti mezőn összegyűlt finnek a Vårt Landot énekelték, méghozzá a hamburgi zeneszerző, Fredrik Pacius dallamára. Vagyis ekkora már a modern finn himnusz mindkét része készen állt.
Pacius 1835-ban lett a Helsinki Egyetem zeneigazgatója, munkásságával pedig jelentősen hozzájárult a finn kultúra gyarapításához és a nemzeti zene megteremtéséhez. Ő komponálta az első finn operát (Károly király vadászata), és később a Vårt Landra írt műve lett Finnország himnusza. A verset Paavo Cajander 1889-ben fordította finnre (Maamme), a legtöbben ma ezt a változatot használják. Finnország az 1917-es oroszországi forradalom után nyerte el a függetlenségét, de a belső feszültségek fokozódása miatt szinte azonnal kitört a polgárháború a vörösök és a fehérek között. Az osztályellentétek a hivatalos himnusz kiválasztására is hatással volt, a konzervatívok a Runeberg és Pacius által szerzett Maamme mellett, míg a munkásosztály a La Marseillaise és az Internacionálé mellett voltak. Az 1918 januárjától májusig tartó polgárháborút végül a fehérek nyerték, így a Maamme lett az ország himnusza. Ez azonban csak a szokásjog miatt alakult így, a zászló és a címer mellett a himnuszuk hivatalosan nem tartozik a nemzeti jelképeik közé.
Ám a mű története ezzel még korántsem ért véget. A finnekhez ezer szállal kötődő észtek körében már az 1860-as években megjelent Pacius dallama. Johann Voldemar Jannsen, az észt nemzeti mozgalom egyik vezető alakja 1869-ben szervezett dalosünnepet, ahol bemutatta a Mu isamaa, mu õnn ja rõõm (Hazám, szerencsém és örömöm) című versét, amit az észtek szintén Pacius dallamára kezdtek énekelni. A dal, ahogy a finneknél, úgy az észteknél is a nemzeti ébredés fontos szimbólumává vált.
Észtország az első világháború végére vívta ki a függetlenségét, és 1920-ra hivatalosan is elszakadtak az Orosz Birodalmat felváltó Szovjetuniótól. Ekkor lett hivatalosan is az ország himnusza Jannsen költeménye és Pacius zeneműve, de ez az állapot nem tartott sokáig, mivel 1944-ben a Szovjetunió megszállta az országot, és a szovjet rezsim betiltotta a nemzeti önrendelkezést szimbolizáló himnuszt, amelyet tilos volt énekelni.
Csakhogy a finn közszolgálati rádió esténként lejátszotta a himnuszuk instrumentális változatát, amelyet a Finn-öböl túlpartján élő észtek is fogni és hallani tudtak így. Sőt, amikor egy-egy finn delegáció érkezett látogatásba az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságba, akkor az elvtársak is kénytelenek voltak állva hallgatni a finn (és az észt) himnuszt.
A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben Észtország ismét visszanyerte függetlenségét és himnuszát is egyben. Azóta, ha a finn és az észt válogatott valahol találkozik egymással, akkor a mérkőzés előtt egymás után kétszer csendült fel „ugyanaz” a himnusz, mint például a 2016-os floorball-vb-selejtező előtt:
Hasonló a helyzet Cipruson is, ahol két himnusz is van, illetve egy sincs. A sziget déli részén, a Ciprusi Köztársaságban a görögöt, míg Észak-Cipruson a törököt használják. Talán ennél is meglepőbb, hogy az Egyesült Királyság himnusza, a God Save the King/Queen nemcsak a Nemzetközösség államainak egyik nemzeti éneke, hanem az alpesi miniállam, Liechtenstein is használja a dallamát. Bár ez az első valódi modern himnusz, a létrejöttének pontos története máig ismeretlen, jó eséllyel a XVI-XVII. században keletkezhetett, de csak találgatások vannak arra vonatkozóan, hogy ki írta a szövegét és ki szerezhette a dallamát. Annyi bizonyos, hogy hivatalosan először 1745. október 30-án, II. György angol király születésnapján, a Drury Lane színházban énekelték először. Az viszont tény, hogy Angliában és Európában is hamar népszerűvé vált, sokfelé utánozták a dallamát. Főként a német államok, hercegségek és grófságok területén, feltehetően így jutott el Liechtensteinig is, ahol a mai napig megmaradt az Oben am jungen Rhein dallamaként.
Csak egy kis pénzt akart keresni
A boszniai szerb Dušan Šestić minden bizonnyal a világ egyik legszerencsétlenebb zeneszerzője. 1998-ban pénzszűkében volt, amit azzal próbált meg orvosolni, hogy indult az új bosnyák himnusz szerzésére kiírt pályázaton. 1995-ben a boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés aláírása után új állam született: Bosznia-Hercegovina, amely még huszonöt évvel később is Európa legmegosztottabb országa. Először az ismert bosnyák énekes-dalszerző, Dino Merlin írt himnuszt az új országnak, de az Egyetlenegy vagy (Jedna si jedina) című zenemű helyett egy újat kerestek, amivel be akarták gyógyítani a bosnyák, horvát és szerb etnikumok közötti sebeket.
Šestić nem akart nyerni, – amúgy is a volt Jugoszlávia iránt érzett inkább nosztalgiát, mintsem az új ország iránti patriotizmust – ezért egy olyan művel pályázott, amivel legfeljebb a második vagy harmadik helyezettnek járó pénzdíjat markolhatja fel.
Csakhogy nyert, amitől fenekestül felfordult az élete.
A szerbek közül néhányan árulónak bélyegezték, amiért Boszniának szerzett himnuszt, míg a bosnyákokat és horvátoknak az bosszantotta, hogy egy szerb zeneszerző alkotása lett a himnuszuk. Tíz évvel később újabb pályázatot írtak ki az instrumentális Intermezzo szövegére. Ezt szintén Šestić és szerzőtársa, Benjamin Isović nyert el (az ezért járó 15 ezer euróval együtt), ám a boszniai politikusok a mai napig nem tudtak megállapodni az elfogadásáról, így a himnusznak továbbra sincs hivatalos szövege. A világon még három ilyen himnusz van: a spanyol, a San Marinó-i és a koszovói.
És ha mindez nem lett volna elég, 2009-ben kiderült, hogy Šestić alkotása túlzottan hasonlít egy 1978-as amerikai vígjáték, az Animal House (magyar fordítása: Party zóna) Elmer Bernstein által szerzett filmzenéjéhez. Emiatt többen is plágiummal vádolták Šestić-et, de ezt ő visszautasította. „Nem ismertem a filmet, de meghallgattam a zenét, és nagyon-nagyon meglepődtem. Talán fiatalon láthattam, vagy hallhattam a dalt, és valahogy elraktározódott az agyamban ez a zenei kód. Ez előfordulhat, de nem mondanám, hogy ez plágium” – mondta egy interjúban Šestić, aki szerint több különbség is van a két mű között.
A cikk megírásához az Arcanum adatbázisát használtuk forrásként.
További források: BBC
