Manapság a legnagyobb sportcsillagok egészen szürreális pénzeket keresnek meg, nagyjából függetlenül attól, hogy melyik területen teljesítenek jól. A teljes összeget nézve az amerikaifutballista Patrick Mahomes vezet a győztes Super Bowl után aláírt, 503 millió dollár értékű szerződés-hosszabbításával, mögötte a baseballozó Mike Trout áll a második helyen 426,5 millió dollárral, majd a bokszoló Canelo Álvarez és a szintén baseballozó Mookie Betts jönnek fejenként 365 millió dollárral. Az évenkénti átlagot nézve még két sport csatlakozik dobogós helyen: a bokszoló Álvarez évi 73 millió dollárját senki nem tudja kiütni, mögötte az F1-pilóta Kimi Räikkönen 51 millió dolláros és a kosárlabdázó Damian Lillard 49 millió dolláros évenkénti átlaga is bőven irigylésre méltó. De ez nem volt mindig így.
Egészen az 1950-es évekig nem igazán kerestek mesés összegeket még a legjobbak sem. A baseball történetének egyik legjobb játékosaként jegyzett Babe Ruth legmagasabb fizetése 110 ezer dollár volt az 1920-30-as években, és ez egészen kimagasló volt, az inflációt hozzászámolva csak az 1950-es években érték utol a többiek.
Egészen 1964-ig kellett várni a sportvilág első millió dolláros szerződésére – ezt viszont nem baseballozó vagy amerikaifutballista sztár, hanem a bowlingozó választott Don Carter kapta. A csekket az Ebonite bowlinggolyó-gyártó állította ki azzal a céllal, hogy Carter népszerűsítse a róla elnevezett giroszkópos stabilizátorral ellátott golyót.
De ki az a Don Carter?
Carter nem csak a bowling, de az 1950-es évek amerikai sportéletének is az egyik legnagyobb alakja volt. Carter kivételes tehetség volt, hatszor nyerte el az év bowlingozója címet, és a sikere amerikaiak ezreit ösztönözte arra, hogy az egyre szaporodó bowlingpályákon gyakoroljanak, hátha nekik is sikerül eljutni oda, ahova Mr. Bowlingnak. Carter jobbkezes, félszeg stílusát, ahogy behajlított térddel és könyékkel a hasától lendítette hátra a labdát, milliók próbálták meg utánozni az amerikai bowlingszövetség elnöke szerint, de senkinek sem sikerült tökéletesen.
Az 1960-as évektől kezdve kezdtek nyitni a modern, szabadabb munkaerő-áramlás felé a nagy sportligák, ami a szabadügynök-piacok megnyitásához, ezzel pedig a kizárólag a csapattulajdonosok számára kedvező szerződések korának végéhez vezetett. Ezzel együtt elkezdett nőni a játékosok fizetése, természetesen leginkább a kapitalista Egyesült Államokban. Az első, nem szponzor(ok)tól érkező egymillió dolláros szerződés a hokis Bobby Hullé lett, aki 10 évre kapott ennyit a Winnipeg Jets NHL-csapattól 1972-ben. Hét évvel később, 1979-ben a baseballozó Dave Parker lett az első sportoló, aki évi egymillió dolláros átlagért írt alá, ő a Pittsburgh Piratestől kapott 5 évre 5 millió dollárt.
A következő nagy ugrás az 1990-es éveben jött egy eléggé ismert figura, Michael Jordan révén, aki 1996-ban, már szupersztárként évi 30 millió dollárt préselt ki magának a Chicago Bullsból.
A bokszolók eközben már óriási pénzeket zsebeltek be, de nem éves szerződésekkel, hanem egy-egy meccs fellépoti díjaként. Mike Tyson például már 1988-ban, a Tony Tubbs elleni meccséért 10 millió dollárt kapott, a csúcson pedig bunyónként 30 millió dollárt kaszált az 1990-es években.
A 2000-es évektől kezdve a globálisan a sportba ömlő pénzek – főként a baseballban – az egekbe lőtték a fizetéseket. Alex Rodriguez 2001-ben tíz évre 252 millió dollárért hosszabbított a Texas Rangersnél, majd 7 év múlva a saját rekordját megdöntve már a New York Yankeesnél írt alá 275 millióért.
Az újabb rekorder 2015-ben jött, akkor Giancarlo Stanton kapott 13 évre 325 millió dollárt a Miami Marlinstól, utána pedig 2018-20 között minden évben megdőlt a csúcs, sorban a már említett Álvarez (boksz), Trout (baseball) és Mahomes (amerikaifutball) triójának köszönhetően.
Források: The Richest | Firmex | Legally Sociable
