Alighanem mindenki unásig hallgatta gyerekkorában, hogy az asztalnál ülve nem illik könyökölni – vagy legalább addig, amíg meg nem tanulta ezt az általános érvényűnek tekintett szabályt. De honnan ered ez, és egyáltalán, miért tartják illetlen dolognak az evés közbeni könyöklést?
A kultúrákon átívelő szokás egyesek szerint egyenesen a Bibliáig eredeztethető vissza. Az Ótestamentumban található Sirák fia könyvében (más néven Ecclesiasticus, vagy Egyházi könyv) említést tesz róla, hogy szégyenteljes dolog, ha valaki a könyökét az asztalra helyezi. 1530-ban maga Rotterdami Erasmus is arra emlékeztet A gyermekek nevelése, a tanulmányok módszere című könyvében, hogy a legkisebbek és a legidősebbek kivételével nem ajánlatos a könyék asztalra helyezése.
Gyakorta felbukkanó feltételezés, hogy a matrózok, illetve alsóbb társadalmi réteghez tartozó személyes viselkedési formája volt az asztalnál, hogy könyékkel védjék az ételüket. Utóbbiak attól, hogy valaki más elvegye tőlük azt, míg a matrózok a tengeren hánykolódva egyszerűen így akadályozták meg, hogy a tányér elcsússzon előlük. Az udvarias étkezés viszont nem tűrte meg a bezárkózott testtartást.
Margaret Visser, a Vacsora szertartásai című könyv írója hasonló magyarázatot ad arra, hogy miért alakult ki ez a szokás. Úgy tartja, hogy a sok századdal ezelőtt kialakult szokás a jóval harciasabb akkori természetre vezethető vissza. A szigorúan betartott asztali etikett – amelynek része volt a karok kordában tartása is – egyszerre jelezte a ki- és beszámíthatóságot, nem kellett attól tartani, hogy az asztaltársaság egyik tagja hirtelen valami váratlan, esetleg veszélyes dolgot tesz, amivel verekedést válthat ki.
Az egyik ilyen betartandó dolog volt, hogy a könyökök nem hagyják el a tányért körülvevő evőeszközök által gondosan kijelölt területet. Ha valaki a saját zónájában maradt, nem volt semmi gond, az asztalra tett könyökök viszont nem szoktak beleférni a villák és kések folyosójába.
Manapság persze nem – vagy csak elvétve – kell attól tartani, hogy egy félresikerült mozdulatból egy Bud Spencer-filmbe illő éttermi verekedés robban ki. Az angol illemszokásokról könyvet író Henry Hitchings szerint idővel inkább valóban udvariassági formulává alakult át a könyökök asztalon kívül tartása: egyfelől azt fejezi ki ez a szokás, hogy az ebédlőasztalnál nem illik a szomszéd intimszférájába betolakodni, és hogy eleinte ezek az események sokkal kötöttebbek voltak, és ha nem került a könyök az asztalra, nem tűnt udvariatlannak az illető.
Gyakorlati haszna is volt a könyöklés mellőzésének, hiszen így elkerülhető volt a nem helyes testtartás, és ha nem könyökölt valaki, akkor a két szomszédját sem akadályozta meg a beszélgetésben azzal, hogy eltakarta őket egymástól.
Az illemszokások viszont elég gyakran fejlődnek vagy épp átalakulnak, így a legtöbb etikettelőírás már nem is foglalja magába a könyöklés tiltását, de még a szigorúbbak is kitérnek arra, hogy az egyes fogások közötti beszélgetés során tulajdonképpen megengedett ez a viselkedés.
Szóval, míg egykoron fenyegető látványt kelthetett, ahogy valaki a könyökével az asztalon hadonászott egy vajazókéssel, ma már nem kell az életünket félteni a sarki gyorsétteremben könyökölve falatozva.